Magolj, fiam, bagoly!

"Hiába korholta, intette,
kölkét ez csak untatta" - természetesen a Romhányi-vers nem embergyerekekről szól, hanem egy bagolyról, és soha, egyetlen szülő hasonlóan frusztráló helyzetbe nem kerül, vagy ha mégis, az csak én lehetek.

Tavaly még boldogan nyugtattam magam, hogy habár sok stressz a két hangszer, de Do teljesen maga választotta mindkettőt, és soha nem kell nyaggatni, hogy gyakoroljon. Ő az az egy gyerek az ezerből, aki azért zenél, mert élvezi és csak azért kell rászólni, hogy hagyja már végre abba, mert már csendre vágyunk. Vagy azért, mert reggel nyolckor hétvégén talán a szomszédok még nem nyitottak a csellózenére. Ami egyébként nem macskazene, mert a gyerek tényleg tehetséges és azt a fázist, amikor a vonós hangszer hangzása elviselhetetlen, nagyjából egy hét alatt átugrotta. Na jó, lehet, hogy az idő megszépíti az emlékeket, és volt az kettő is.

De nyáron mindig abbahagyja a gyakorlást vagy csak igen kivételes esetben veszi elő a hangszereit, és most szeptember végén azt vettem észre, hogy hahó, elmúlt a nyár, megint kezdődött a zeneiskola, de én még mindig nem hallottam se csellót, se furulyát, és K. gitárját sem nagyon, amit idén kezdett tanulni. Valahogy nem jött a lendület. Volt már ilyen, a zenetanulás első két hónapjában körülbelül, akkor szépen pipálni kellett a naptárban, hogy meglegyen a heti négy gyakorlás, aztán egy idő múlva ment magától, pipa nélkül is.

És akkor arra gondoltam, oké, beadom a derekam, játsszunk egy kicsit cserebere alapon. A már emlegetett Családi Gyűlésen vázoltam a koncepciót: készítek egy pecsételőkártyát, egy pecsét 20 perc gyakorlás az adott hangszeren, 10 pecsétre pedig személyes preferencia függvényében egy Lego minifigurát vagy egy Littlest pet bigyót lehet választani. Hogy ez utóbbi az én számon kijött, azon azóta is csodálkozom, de ez van, remélem, ez is egy gyorsan múló divat, mint a pónik és egyéb állatfajták.

Most úgy áll a dolog, hogy pénteken elkészült a kártya, és K egészen rákapott az ízére: két és fél nap alatt öt pecsétet gyűjtött, ami mégiscsak 100 perc gitározás illetve éneklés. Meglátjuk, meddig tart a lelkesedés.

A pecsételő kártyát egyébként egyszerű elkészíteni: csináltam wordben egy 10*10-es táblázatot, minden sorát akkorára növeltem, hogy a betűpecsétjeink beleférjenek (2* enter). A nagy táblázatot feldaraboltam úgy, hogy 5*2-es rácsok maradtak. A kis könyvecskét színes fotókartonból vágtam ki. Az A4-es papírból három fér ki, és még marad egy keskenyebb csík. Minden könyvecskébe egy 5*2-es táblázat megy, ha betelik egyszerűen ráragasztom a következőt. Az elejére stílszerűen éneklő madárkát pecsételtem, belülre pedig minden gyakorlás után egy betűt pecsételek: G-I-T-Á-R és C-E-L-L-O esetén a tizes gyűjtőbe pont kétszer fér ki a hangszer neve, a furulyánál pedig találékonyak vagyunk, és azt írjuk, hogy B-L-O-C-K-F-L-Ö-T-E. Majd tudósítok, hogy bevált-e.

Nálunk kérem szigor van

Tegnaptól az a rend, hogy a felnőttek max. heti háromszor nézhetnek filmet, mégpedig 21.30 után. A 21.30. már hosszas egyeztetések eredménye, ha szakszervezetünk nem elég határozott, akkor este tízig csak ülünk a kanapén és nézzük egymást. Mondjuk az se olyan szörnyű. (Soha ne higgy anyukádnak, aki azt mondja, a párválasztásban a belső értékek számítanak. Neked kell nézni egy életen át a másik fejét, igenis, legyen esztétikus.) Az egészet amúgy magamnak köszönhetem, mert be akartam vezetni a Családi Gyűlést, mert az olyan hasznos a demokráciára nevelésben.

Na nem mintha mellbevágna, hogy csak heti háromszor. Estéimet általában fonással, kötéssel, horgolással vagy olvasással töltöm, és csak onnan tudom, hogy már lezajlott az ipari forradalom (meg a digitális is), hogy ezen tevékenységek közben időnként élénken kommunikálok facebookon olyan emberekkel, akik szintén kötéssel, horgolással és fonással töltik az estéiket és közben időnként facebookon kommunikálnak olyan emberekkel, akik fonással, kötéssel... Na szóval tudjátok. De azért van egy vizuális függőségem is, ez pedig a Monk-sorozat. A Monk az a közös halmazrész, ami nekem még nem túl véres, Apahajónak pedig még nem túl unalmas művészfilm. Mert azért vannak hátulütői, ha az embernek számít, hogy esztétikus fejet nézzen esténként, amikor a gyerekek letiltják a tévézést. Például nem egyezik a filmízlésünk. Na de ott a Monk. A Monk 8 évad, az epizódok száma véges, ezért csak lassanként csepegtetjük. Fogalmam sincs, mi lesz, ha elfogy, valószínű eljön az Armageddon. Jelenleg 6 évadnál tartunk, láttuk az első ötöt és az utolsót. A hatodik és a hetedik sajnos túl magas polcon volt a boltban, amikor épp soron lett volna, így azt prolongáltam addig, míg egyszer Apahajó jut el a Müllerbe.

Az ötödik dvd vége és a nyolcadik megvásárlása között több hónap telt el. Ott volt ugye a nyári szünet, meg amúgy is, mindig csak akkor kezdjük a következőt, amikor már nagyon rá vagyunk kattanva. És igen, legutóbb egy héten belül négy, azaz négy estét is Monkkal töltöttünk. Nem zavartalanul, mert a gyerekek állandóan kijöttek a szobájukból, hogy túl hangos a film. Na most nem, nem házimozirendszerrel nézzük, hanem a laptop beépített hangszórójával. Ha halkabb lenne, már azt hinné az ember a pisztolylövésről, hogy valaki pukizott. De a gyerekeket zavarja.

Így jött, hogy amikor bejelentettem az Első Családi Tanácskozásunk előtt, hogy akkor gyűjtöm a napirendi pontokat, Do azonnal mondta, hogy neki lenne is egy, a tévézés. A végeredményt mondtam, heti három, leghamarabb fél tízes kezdés, addigra talán elalszanak tényleg, és akkor már lehet lövöldözni. Meglepő módon az indítvány nem arra vonatkozott, hogy ők gyakrabban nézhessenek tévét, pedig erre számítottam.

Mondjuk azt kell mondanom, meg vagyok elégedve a tanácskozás végeredményével, meg a lefolyásával is. Látszik, hogy a gyerekeket gyakran viszem be a munkahelyemre esti meetingekre, amikor másképp nem tudjuk megoldani a felügyeletüket. Megtanulták közben, hogy egyszerre csak egy ember beszél, hogy érvelni kell, satöbbi. Csak egy kicsit el lettek ott kapatva. Kis híján lefújta Do a megbeszt, mert nem volt keksz. Márpedig a keksz minden meeting konstitutív alkotórésze.

Telefont kap a gyerek

(Vigyázat, képmentes, hosszú bejegyzés! Cserébe hasznos.)

Előttünk az új tanév, és gondolom, hozzánk hasonlóan vannak családok, ahol idén kap először saját telefont a gyerek. Ráadásul a nagyobb gyerek, azaz átlép a család egy generációs határt. Én személy szerint még nem tudom elhessegetni azt a fura érzést, hogy amikor én kilenc éves voltam, akkor kiváltság volt, ha a családnak volt egy közös vezetékes telefonja - amit adott esetben még a szomszédok is használtak. S persze ha az "iker" épp akkor telefonált, akkor nekünk nem volt vonalunk. Meg az is, hogy engem 8 évesen simán elengedtek az egyébként túlaggódós szüleim villamossal a belvárosba úgy, hogy természetesen nem volt nálam telefon és semmi más, amire támaszkodva elérhettek volna, ha elüt az autó, elrabolnak, eltévedek vagy bármi ilyesmi szörnyűség történik. Ezzel szemben ha ma ilyen történne és a gyereknél nincs telefon, akkor a szülőt valószínűleg súlyosan felelőtlennek bélyegeznék.
Na szóval ezért, meg mert tavaly úgy éreztem, hogy Do kísérgetése a város túlvégén lévő zenekari próbákra erősen túlfeszíti erőimet és lehetőségeimet, valamint hogy szegény K emiatt a futottak még kategóriába került, elhatároztuk, hogy Do kap egy telefont és cserébe szükség esetén egyedül megy próbára. Ha pedig bármi van, csak felhív illetve felhívjuk őt. A gyerek így esélyt kap, hogy hamarabb közlekedjen önállóan a városban, minthogy elkezdi szedni a fogamzásgátlót - ami viccesen hangzik, de nem alaptalan szembeállítás. Komolyan hallottam mostanában olyan anyukákat, akik az első randi előtt nem azon aggódtak, hogy elcsattan-e az első csók és ha igen, jó lesz-e, hanem hogy a gyerek 15 évesen most utazik először egyedül tömegközlekedéssel. Ami azért elég abszurd szerintem.

Lényeg a lényeg, a gyerek telefont kap. Amitől persze pánikba estem, mert a telefon több, mint egyszerűen egy telefon, pláne, ha internet is van rajta. Nem kevésbé kockázatos a használata, mint az autóvezetés, mégsem kér senki semmiféle képesítést hozzá. Hogy nevet adjak a gyereknek, azaz a félelmeimnek, csináltam egy listát, mit kellene megtanulni a gyereknek, vagy legalábbis miről kellene beszélgetni vele, mielőtt kezébe adjuk az első telefont.

- Tudjon vigyázni a holmijára. Nemcsak mert a telefon nem ingyen van, hanem mert normál használat során automatikusan be van jelentkezve csomó fiókjába, amibe esetleg nem akarja, hogy elvesztés esetén más is belekukkantson, adott esetben megváltoztassa a jelszót. Mi pont ezért elsőre egy nemokossal indítunk, hogy teszteljük, tud-e vigyázni rá.
- Képes legyen magától, saját belátásból abbahagyni játékot, tévézést. Ha erre nem képes, lemondhatunk arról, hogy a jövőben látjuk a gyerek arcát - vagy ha mégis, akkor csak veszekedések árán.
- Tudja a telefonálás illemszamályait: hánytól hányig illik valakit csevegés céljából felhívni, kiket hívhatok bármikor és kiket nem? Hol kell kikapcsolni vagy lehalkítani a telefont? Meddig tart egy beszélgetés illetve hogyan kell befejezni egy beszélgetést? Nem, nemcsak akkor, ha anya kiszól a konyhából, hogy édesem, vacsora, és már másfél órája nyomjátok a dumát a barátnőddel, akitől két órája búcsúztál el és holnap reggel újra találkoztok. És persze az alapok: bemutatkozás, elbúcsúzás, udvarias érdeklődés, hogy alkalmas-e a hívás. Nem úgy születik a gyerek, hogy ezeket tudja.
- Tudjon megjegyezni titkos kódot és tudja, hogy a titkos, azt jelenti, hogy titkos.
- Tudja, hogy kinek adhatja oda a telefonját és milyen körülmények között.
- Legyen tisztában vele, milyen adatokhoz fér hozzá az idegen, ha elveszíti a telefonját: a fotók (még viccből se fényképezzük le a csupasz fenekünket), a jegyzeteink, a barátaink száma, az emilfiók, a FB fiók és a többi. Hitelkártyával meg semmiképp nem kötjük össze a gyerek telefonját, ez szerintem az alap. Ha mindenképp akarunk neki vásárlási keretet adni zenéhez, játékokhoz, akkor ott a feltöltőkártyás verzió.
- Mik a fotózás, fotóposztolás szabályai?
- Mi mennyibe kerül a telefonon? Külföldi beszélgetések (nálunk pl. valós téma, hogy nagyiékat a család egyik telefonjáról hívjuk csak, legalábbis csevegés céljából, mert annak van kedvező tarifája az EU-ba, vagy ugyanígy, ha Mo-on vagyunk, akkor a barátnőkkel való csevegés is ugyanerről a telefonról megy kedvező áron.), külföldi internethasználat, játékok fizetős kiegészítői, felkínált upgrade-ek és hogy semmit nem kötelező megvenni, amit a telefon felkínál nekünk.
- Mire jó az internet és mik a veszélyei? Ismerjen a gyerek néhány olyan oldalt, ami hasznos, veszélytelen. Rá fog törni, hogy netezni akar, és akkor tudjon hova kattintani.
- Mi a teendő vész esetén? Kit hívjon, mi van ha anya és apa sem elérhető épp? Ha megtámadják és el akarják venni a telefont, akkor adja oda és meneküljön - kötelességtudó gyerek adott esetben azt hiheti, hogy ha aszülei azt mondják, vigyázzon a telefonra, akkor elvárják, hogy bármi áron vigyázzon rá, pedig dehogy. És ha már elveszett, ellopták, akkor mi a teendő?
- És persze a családi szabályok: a telefon legyen mindig feltöltve, ha elmegy otthonról, legyen elérhető bizonyos helyzetekben, illetve legyen világos, hogy mikor kell a gyereknek visszajelezni, hogy megérkezett valahova, stb.

Elég szép lista. Nekünk még van egy hetünk rá, hogy végigvegyük, aztán kezdődik az  éles bevetés, a negyedik osztály. Akik pedig már holnap mennek suliba, kívánok kellemes laza kezdést és jó tanulást!

Szakácskönyvek gyerekeknek

Az idei év egyik legfontosabb gyereknevelési témája nálunk az önállóság. Valahogy ráébredtem, hogy a gyerekek sokkal több dolgot képesek lennének megcsinálni maguktól maguknak, csak éppen mindannyian megszoktuk, hogy készen kapnak mindent. Óriási a különbség aközött, ami az én gyerekkoromban volt normális elvárás és aközött, ami mostanában. Szerintem egyébként nemcsak nálunk, hanem az ismeretségi körömben úgy általában igaz ez, legalábbis az utóbbi hónapokban így vettem észre. Amikor én 8 éves voltam, egyedül bevillamosoztam a belvárosba, eközben többször átmentem úttesten, kisebb bevásárlásokat a kisboltban képes voltam elintézni, ehhez pénzt is kaptam és képes voltam megőrizni a visszajárót is. Nagymamámék kertjében simán le lehetett küldeni szedni egy csokor petrezselymet, és azt meg tudtam különböztetni a zellertől - és még rengeteg hasonló dolog. Most az úton való átkelés a sokkal több autó és főleg az utcákon mindkét oldalon parkoló autók miatt olyan feladatnak tűnik, amihez el kell érni a 140 centis testmagasságot, ha az ember biztosra akar menni. (És ha van, amiben biztosra akarok menni, akkor az a közlekedés.) Emiatt aztán az egyedül bevásárlás is lehetetlen, vagy legfeljebb úgy működik, hogy elmegyünk együtt a boltig, aztán Do bemegy egyedül egy-két dologért. Persze csak olyanokért, amik az alsó polcokon vannak. Nem az igazi. A kompromisszum az lett, hogy otthoni dolgokban próbálom mindkét gyereket önállóságra szoktatni. Meglepő módon kisebb az ellenállás Kristófban, ő gyorsan belenyugodott abba, hogy ha szombat hajnalban szeretne müzlit reggelizni, akkor azért nem szükséges felkeltenie a felnőtteket. Egy kisebb konyhai szekrényt átrendeztem, odakészítettem mindenféle edényből néhány darabot, hogy könnyen elérhessék a gyerekek. (Habár ha a csoki megszerzéséről van szó, akkor a magas szekrény sem akadály.) Így az olyan mondatokat, miszerint kérek vizet, már általában meg sem hallom. Persze újra és újra bepróbálkozik Do, és én is elfelejtem időnként, hogy már más időket élünk, de úgy összességében szerintem jól haladunk. Nemrég jött az ötlet, hogy főzni is jó lenne elkezdeni megtanulni - nehogy már a gyerek hamarabb tudjon varrni, mint elkészíteni egy egyszerű ételt. :) Akkor már tudtam, hogy hamarosan gyerekeknek szóló szakácskönyveket fog kapni a keresztmamájától, s most végre sor is került az átadásra. Azóta Do - hozzám hasonlóan - hobbiszinten olvassa a szakácskönyveket.

Ebben a Bereznay Tamás-féle szakácskönyvben például sok és sokféle recept van. Tetszik, hogy találhatunk benne levest, pizzát, édességet és salátás-zöldséges ételt egyaránt. A receptek tényleg nagyon rövidek és áttekinthetőek, igazán gyerekbarát stílusban íródtak. Van egy pár, amit Do valami miatt nem szeret, azokat fogjuk a végére hagyni, de egy kevésbé válogatós gyereknek szerintem tényleg jól eltalált, életközeli receptválogatás.
Elvileg az lett volna az ötlet, hogy minden receptet egy kis történet vezet be - s ez nem is lett volna rossz. Valójában sajnos a történetek - meséknek semmiképp nem lehet nevezni ezeket - alulról súrolják az Annapeti színvonalát, ami azért elég súlyos. Így mondjuk a könyvre összességében három csillagot adnék az ötből, de a receptes illetve főznitanulós rész szerintem nagyon jól használható, csak a sztorik fárasztóak.

Egy másik könyvben csak burgonyás receptek találhatók, ennek ellenére abszolút nem unalmas.

Persze egy kicsit is főzni tudó anyuka simán megtanít egy krumplipürét fejből is a gyerekének, ez a szakácskönyv viszont tényleg a nulláról indul, úgyhogy bőven elég, ha anya vagy apa épp csak a lakásban van és lelki támogatást nyújt, mert a többit a gyerek teljesen egyedül meg tudja csinálni. Na jó, a krumplihámozásban lehet, hogy elkel egy kis segítség. A lapok vastagok és vízállóak, minden hozzávaló, a szükséges eszközök és a főzés lépései is le vannak rajzolva, az elkészítés menete azért betűkkel is ott áll, ha a kép nem lenne egyértelmű, bár szerintem az. Kevés hozzávalós, egyszerű ételeket készíthetnek a gyerekek ebből a füzetből: tepsis krumplit, parmezános krumplinudlit, krumplis palacsintát, ilyesmit. Szerintem nagyon jó választás ez a szakácskönyv, Do alig várta, hogy hazaérjünk a nyaralásból és megfőzhesse az első krumplis palacsintát (előreláthatóan holnap). Természetesen erről és egyéb önállóság-témájú vívmányunkról is tudósítok időnként. És nálatok hogy van ez az önállósággal? Hány éves korban milyen területeken önállósodtak?

Természetbúvár

Hazajön Do az iskolából, felkarján véraláfutás. Hát ez meg mi.
Nemmondhatomel.
Második nekifutás otthon. Mégis hogy sikerült beszerezned ezt, édesem. Nemmondhatomelmertmérgesleszel.
Mondjad csak, bántott valaki.
Nemsenkicsakénvoltam.

 

(Hosszú szünet.)
Na de mondjad. Egy szülőnek tudnia kell, honnan van egy sérülés.
(Szünet. K vokált játszik: anyánaktudniakellhonnanvanasérülés)

Nem untatnék senkit a vontatott párbeszéd részleteivel, térjünk rögtön a lényegre.

Várj, segítek. Játszunk kikivelholmikormitcsinált. Az osztályban, az utcán, a kertben, a tornateremben.
Akertben.
Te, a Leonie, valamelyik agyatlan fiú.
Én.
Na jó, de mi történt.
Hátaszámbanyomtamakaromésszívtamésakkorilyenlett.
Na gratulálok, most az egész iskola azt hiszi, hogy a szüleid vernek, mert mondjuk az pont ugyanígy nézne ki.

És el lehet ezt valahogy mulasztani?
Majd elmúlik magától, először kék lesz, aztán lila, rózsaszín, zöld, végül halványsárga. Kábé egy hét alatt el fog tűnni. Reméljük, addig senki nem értesíti a Jugendamtot.

K., aki eddig igyekezett kivonni magát a beszélgetésből ezen a ponton izgatott lesz: Tényleg zöld lesz és sárga? Mert akkor én azt akarom látni, végül is én természettudós vagyok, egy természettudósnak meg kell figyelni az ilyesmit.

Eseménytelen hétköznapok című adásunkat hallották.

Legalább a gyerekek - avagy hogyan kössünk le hatéveseket húsz percre

(Kép is lesz, de meg kell dolgozni érte.)

Csend és hallgatás a Virág utcából, két hete még csak egy WIPszerdára se tellett tőlem. A még áprilisban elkészült csodálatos türkiz Thistle & Beads kendő blokkolására ma szántam el magam. A mai nap egyébként azért is jelentős, mert prímszám több hónapja készülök rá, hogy ma elkezdjek egy ehhez a szoknyához hasonlót közöshorgolni. Ehhez képest még az április elején elkezdendő kardigánhoz sem csináltam kötéspróbát - megvettem viszont egy halom fonalat hozzá, a molyok meg épp szaporodási fázisban vannak, szóval élethalálharc on, állás egyelőre döntetlen. Mondanom sem kell, hogy a tiritarka szoknya a távoli jövőbe prolongálódott, mondjuk akkorra, amikor majd újra látjuk a napot. Apropó, nap. Pont nyolc nap múlva lesz életem első futóversenye, amire eléggé készültem testileg-lelkileg. Viszont ismerem magam annyira, hogy szakadó esőben nem vagyok hajlandó kínozni magam futással, a futóverseny helyszínére való elzarándokolással és a startra való várakozással 30ezer másik emberrel együtt. Úgyhogy ha a nap nem is sütne jövő vasárnap, azért legalább ne essen, ez lenne a kérésem az univerzum felé.

Májusban egyelőre küzd egymással a kötelességtudó és a hedonista felem, a hedonista kötné a Lily Magnóliát ajándékba, a kötelességtudó vizsgára készül és beadandókat ír. De leginkább egyiket sem, mert a kötelességtudó ugyan nem annyira erős, hogy nyerjen, de legalább blokkolja a hedonistát, úgyhogy így aztán se tanulás, se kötés, vagyis csak feleannyi mindkettőből, mint lehetséges és szükséges lenne. Azért legalább a beadandók gondját letudtam tegnap, így bízom az áttörésben kötésfronton is.

Amíg én itt fetrengek a különféle pocsolyákban, úgy is mint lustaság, kialvatlanság, tétovázás, azért legalább a gyerekek boldogok és kreatívak. Mert ott van például az a délután, amikor rájöttem, hogy elfogyott a só. Rendes háztartásban nem fogy el a só, nálunk igen. Mondjuk volt még otthon egy zacskó kavicsjellegű tengeri só, amit vészhelyzet esetére tartok itthon. Vészhelyzet alatt azt értem, hogy fáj a füle valamelyik gyereknek és meleg sós zoknival kell borogatni. Kínomban aztán elővettem ezt az aranytartalékot és elkezdtem mozsárban porrá törni a sót. Nem is számítottam rá, hogy ettől az unalmas és fárasztó feladattól a gyerekeim egymással versengve fognak felszabadítani. Időbeosztást kellett csinálni, hogy ki mikor mennyit mozsarazik. Pár napig kitartott a lelkesedés, úgyhogy megint van itthon vagy három hónapra elegendő só. Ha akartok húsz perc nyugtot magatoknak, kedves megfáradt anyatársak, adjatok hatéveseteknek egy mozsarat nagyszemű sóval.

Ha a gyerek mégsem boldog, sőt, örök haragot deklarált - mert például anya egyetértett az óvónővel abban a kérdésben, hogy szabad-e az óvodában meztelen felsőtesttel rohangálni (nem) - akkor persze egy kis sómozsarazás nem elegendő a kibéküléshez. Ilyen esetekre ajánlom, hogy tartsatok otthon drótot és csípőfogót. Megteszik azok a műanyag bevonatos drótok is, amelyeket elektromos készülékekhez adnak, hogy a zsinórt összefoghassuk velük. Mondjunk néhány mondatot arról, hogy kizárólag az általunk e célra átadott drótokat szabad vagdosni, mert a többiben esetleg áram fut, és egyrészt jaj annak, aki töntreteszi a számítógépemet vagy varrógépemet, másrészt ezt nemcsak mondom, hanem a 220 gondoskodik a büntetésről. Szóval ezen rövid bevezetés után adjuk át a gyermekünknek a drótot és a csípőfogót és élvezzük a drót hosszától függően akár 20-30 percre is tehető szabadidőnket és készítsük fel színünket arra, hogy ennek leteltével a gyerek minket tart majd a legjobb anyának a világon és hajlandó megbocsátani korábbi botlásunkat a meztelen fesőtest tilalmával kapcsolatban.

A kreativitásnak egyéb nyomai is random felbukkannak a lakásban. Múlt héten például összekerestem egy nagyobb rendrakás közben a tangram mind a hét darabját. Úgy terveztem, hogy szombaton végre játszom vele egy kicsit, de az adott helyen csak öt elemet találtam.
- Gyerekek, hol van a tangram két hiányzó eleme?
- Hát, a lilát én sem tudom, de a másikból Kristóf éppen cápát csinált.
Cápát, naná. Itt is van.

És ha már keresgélés: egy pillanatra felbosszantott, hogy a múlt héten kisúvickolt szobában miért vannak már megint gyúrmabombák a könyvespolcra ragasztva. Miért nem lehet a dolgokat rendeltetésszerűen használni, de tényleg? Aztán közelebb menve megláttam, hogy ez a gusztustalan trutyi igazából egy kulcstartó. Nem is értem, miért vagyok annyira földhözragadt felnőtt.

Mivel pedig a rendrakást és játékszelektálást anya elintézte, a gyerekek az igazán fontos problémák megoldásának szentelhették magukat. Feltalálták például a majdnemfotocellát.
- Anya, feltaláltam egy ajtónyitót.
- Az nem a kilincs véletlenül?
- Nem. Mert csak megbököd a kilincset egész picit, és magától kinyílik az ajtó. Csak nagyon erősen kell feltekerni a zsinórt.

Roppant komplex szerkezet, az egész szobát elfoglalja.

Így végre a több hónapon keresztül készült körmöcske-zsinór is megtalálta élete értelmét.

Hasonlóan kreatív hétvégét kívánok Nektek :)

WIPszerda: Tavaszi terítő és egyéb műhelytitkok

- Gyerekek, hát csak engem zavar, hogy mindenfelé a lakásban dolgok vannak szétszórva a padlón?
- Sajnos attól tartok, igen. Esetleg még apát. 
(Jelenet egy elképzelt család életéből)

 ***

Pár hete volt egy kis eszmecsere FB ismerősök között arról, hogy egyeseket irritál, amikor bizonyos amerikai háziasszony-bloggerek azt a látszatot keltik, mintha náluk minden egyes nap lenne frissen sült hétrétegű torta, a gyerekek mindig színben harmonizáló stílusos ruházatban túrnák a homokot, de csak annyira koszolnák össze magukat, hogy az a maszatosgyerek-fotókhoz pont elég legyen, satöbbi, satöbbi. Mondjuk az életemben bőven van elég irritáló esemény ahhoz, hogy az ilyenek még nem érjék el az ingerküszöbömet - meg ebből a fajta blogból nem is túl sokat olvasok -, de egyébként is teljesen megértem, ha valaki a blogjába nem az egész életét teszi ki, hanem csak azt, amit vadidegenek előtt is vállalni tud. És valljuk be, még ha teljesen normális is, hogy odaég az ebéd, amíg egy nemvárt telefont intéz az ember, azért mégsem ez lesz a következő poszt témája. Persze, amikor az Anyahajó indult, még a horgolás előtti korszakban, rendszeresen írtam az anyaságnak azon élményeiről, amelyeket senki nem ver nagy dobra. Kaptam is érte hideget-meleget, többek között, hogy azért fogy a magyar, mert aki engem olvas, annak tutira nincs kedve szülni. Ezt meg nem szolgált bóknak vettem, mert közvetlen hatással lenni egy nép demográfiájára igazán nem semmi. (Mondjuk a blogger-statisztikák alapján nem valószínű, hogy alapja lett volna ennek a bóknak.)

 Aztán békésebb témákat választottam, részben meguntam a támadásokat, részben hozzászoktam ahhoz, hogy napi háromszor két óra alvással is működjek, aztán meg a gyerekek mégiscsak megtanulták átaludni az éjszakát, nem estek le minden nap a játszótéren valamiről, ha két másodpercre félrenéztem és már nem vártam el egy jó naptól, hogy kellemes félórás sétával végződjön kettesben andalogva Apahajóval. Harcedzett anya lettem, úgyhogy a blogban maradt a dolgok szép oldala, fonalak, horgolások, receptek, ilyesmi. Van viszont az a helyzet, amikor mégiscsak fel kell villantani, hogy mi van a kulisszák mögött. Különben nehezen érthető, hogy a tavaly decemberben elkezdett tavaszi terítő, amelynek első 65%-a néhány nap alatt készült el, miért van még mindig WIP-állapotban, mégpedig változatlanul 65 %-os készültséggel. Hát ezért:

Nálunk mostanság dúl a hatéveskori krízis. Nem tudtam volna amúgy, hogy van ilyen, ha nem meséltem volna néhány közeli barátnak arról az őrületről, ami úgy két-három hónapja tart és ők erre nem kérdeztek volna vissza mindent értő tekintettel, hogy ugye, pont most volt hat éves a Gyermek. Úgy látszik, hat évesen mindenki megkergül átmenetileg. Unják az ovit, a szülők kezdenek totál kínossá válni, és amúgy is, miért nem lehet kizárólag édességen élni. 

Hatévesünk egyik nap - még valamikor télen - a változatosság kedvéért nem úgy bőgött, mint amikor dühös, hanem mint amikor szomorú. Hát mi a gond. ÁÁÁÁ, ezt nem lehet elmondani. Ó, dehogynem, nekem bármit elmondhatsz. De haragudni fogsz. De nem. De igen. De megígérem, hogy nem. ÁÁÁÁ, nem merem elmondani. Na de tényleg és becsszó. Na jó, megmutatom, de tényleg ne haraguhudj. 

És akkor a gyerek odavezetett a nappaliban a kisasztalhoz és megmutatta a horgolt terítőn a lyukat, amelyet saját kezűleg vágott bele. Aztán amikor látta, hogy betartom az ígéretem és tényleg nem haragszom rá, sőt, még vigasztalni is próbálom, akkor odavezetett az étkezőasztalhoz és azon a terítőn is megmutatta a lyukat, amit saját kezűleg vágott bele. Mondjuk ez már jobban fájt, mert azt tényleg nagyon szerettem, de hát megígértem, hogy nem haragszom, szóval nem haragudtam. 

Tudod, ez bármikor előfordulhat, hogy valaki belevág a terítőbe, ezért szoktam mondani, hogy amikor barkácsoltok, vegyétek le a terítőt. De én ezt nem véletlenül csináltam, hanem szándékosan. 

Na paff. Ennyit a hatévesek frusztrációjáról, amelyet azzal vezetnek le, hogy az anyjuk sk horgolt terítőit vagdossák. 

Megnyugtatásotokra mondom, hogy az egyik terítőt nem annyira sajnálom, a másikat meg valamennyire sikerült megmenteni, azaz ha valaki nem tudja, hogy lyukas, akkor nem veszi észre, csak mondjuk mosógépbe már nem merem belerakni. A Gyermek teljesen meg volt hatva, hogy milyen hidegvérrel kezeltem a helyzetet és még én vigasztaltam az eset után őt. Amúgy ha valaki nyolc éve azt mondta volna nekem, hogy így fogok reagálni az esetre, nem hittem volna, szóval igenis, képes az ember a változásra, csak mondom. Viszont az akkoriban minden este öles léptekkel előrehaladó tavaszi terítőmet akkor félreraktam és azóta se nyúltam hozzá. Megvárom, amíg családilag túléljük a hatévesek krízisét.

Anyatigris bekeményít

Pár évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy azzal az anyával, aki nem örül annak, hogy a gyereke népszerű az osztályban, valami gond van. Én például egész általános iskolában nemhogy nem voltam népszerű, de kifejezetten kiközösített gyerek voltam és bármit, tényleg bármit megadtam volna, hogy kapjak egy szülinapi meghívást. Elsőben volt egy barátnőm, az ő szülinapján tényleg voltam, ők aztán másodikra elköltöztek és a barátság egészen addig szünetelt, amíg elég nagy lettem ahhoz, hogy egyedül buszozzak a városon belül. És volt még egy másik szülinap, amin részt vehettem, bár igaz, ott annyi gyerek volt, hogy szerintem csak ezért fértem bele a keretbe. Utolsó voltam a tornasorban, nem volt hosszú hajam, nem voltam ún. szép kislány, és csak egyszer rendezhettem szülinapi bulit, egész pontosan 7 éves koromban. Máig tudom, hogy kik voltak ott, pedig nem készült 80 fénykép az eseményről.

A saját gyerekeimnek kábé ennek az ellenkezőjét kívántam tiszta szívemből és kész voltam áldozatokra is - amelyekre egyébként nem volt szükség, ment minden spontán. Do elragadó gyerek, szép, okos, vezéregyéniség, egyszerűen mindenki imádja. Az osztályfőnök ódákat zeng a koncentráló-képességéről, pont arról a tulajdonságról, amit én annyira hiányolok belőle. Ezek szerint otthonra már nem marad, mind az iskolában használja el. A napközis tanárnő a segítőkészségét dicséri, a furulyatanárnő a legigyekvőbb tanítványának mondja. Őszintén boldog vagyok emiatt, és időnként még biztatom, hogy nyugodtan elégedjen meg a 99,5%-kal és hogy nem kell lemásolni egy oldal leckét újra, ha van benne három szépséghiba. Ő azért leírja, mindent belead a dolgokba.

Nincs ez másképp az emberi kapcsolatokkal sem, ott is tiporja a szíveket. Nem, ez így olyan negatívan hangzik, mondjuk inkább így: mindenki szívébe belopja magát. Ennek aztán az az eredménye, hogy mindenki, aki él és mozog, meghívja a születésnapjára. Szeptember óta minden második hétre jutott egy születésnapi meghívás. Volt olyan nap, amelyikre kettő. Tavaly valamivel jobb volt a helyzet, de nem sokkal. A hétvégéink, de gyakran a hétköznapjaink is arra kihegyezve telnek, hogy hozzuk-vigyük a különféle szülinapokra. K. nem ennyire szociális, úgyhogy ő a nagy vesztes, mert családi program így nem lehetséges, neki meg nincs saját jogon bulija. Arról nem szólva, hogy aki a bulin van, az még hoz haza egy zsák édességet, K. ebből is kimarad. És nem, nem veszek neki is, mert legszívesebben nagy ívben nyomnám a kukába a rengeteg gumicukrot, robbanócukorkát és nyalókát. Egyébként összeszámoltam azt is, hogy többet költök egy év alatt más gyerekek szülinapi ajándékaira, mint amit a saját gyerekeimnek játékot veszek, beleértve karácsonyt és szülinapot és minden alkalmat. De ez igazából csak másodlagos és ha a többi gond nem lenne, ez se zavarna.

Az gondolkoztatott el, amikor egy - nem szülinapi - meghívás után Do megkérdezte, hogy tulajdonképpen hogy is volt, hogy ő a Benjihez eljött. "Miért, nem ti beszéltétek le Benjivel?" - így a meglepett anya, azaz én. A normál menet az ugyanis, hogy a gyerekek lebeszélik egymással és a szülők konkretizálják a helyet és időt. Itt meg az történt, hogy a gyerek megbeszélte a szülőjével, hogy meg kéne hívni Do-t és őt elfelejtették megkérdezni, hogy mit gondol. Igaz, én is elfelejtettem, ami tényleg gáz. Ő persze böcsülettel elment, játszott, aztán hazafelé megkérdezte, hogy miért is volt ez. Itt kapcsolt be nálam a vészjelző: a gyereknek nem mindenki barátja, aki vele barátkozni akar, de őbenne fel sem merül, hogy egy meghívást nem kötelező elfogadni. Pláne, ha már ritkaságszámba megy egy olyan nap, amikor iskolán és napközin kívül nincs semmi extra.

A december (és a június és a szeptember) híres arról, hogy extrasok extra van. Nem fárasztok senkit azzal hogy még egyszer felsorolom, lehet visszalapozni kettőt-hármat, ott a lista. Amikor jött még egy szülinapi meghívó tegnapelőtt, csont nélkül írtam vissza az emilt, hogy sajnos Emil szülinapján Do nem tud részt venni, de jó szórakozást kíván minden kedves vendégnek, az ünnepeltnek pedig boldog szülinapot. E-mama, aki egyébként nagyon kedves, erre visszaírt, hogy nem lehetne-e mégis. Erre visszaírtam, hogy sajnos nem, azon a héten minden este van valami, szívesen szabadon tartanám legalább ezt az egyet.

Most fél szívem büszke magamra, a fele meg bűntudatos. Mert ha ez így megy tovább, a gyermekem elveszti a népszerűségét és egyszer csak nem hívják meg többet. (Egy másik bulit is lemondtam már önhatalmúlag a félévben, amilyen szőrösszívű vagyok.) Ugyanakkor hahó, 8 éves lesz és már az a normális, hogy buliban van és máshol alszik és a leckeírás az utolsó, amire időt szakít? Számítottam rá, hogy jön ez még, de azt képzeltem, még van 7 évünk addig, és hogy egyelőre egy ádventi este eltelhet úgy, hogy sétálunk egyet és gesztenyézünk az utcán vagy simán csak döglünk a kanapén és kétszer elpróbáljuk a karácsonyi énekeket. Vagy még azt se.

Meg amúgy is: a sok extraprogram miatt csak a napi rutinra nincs idő. Augusztus végére már nagyon szépen olvasott, szeptember óta alig volt olyan nap, amikor egyáltalán leültünk együtt olvasni vagy ha mégis, csak keveset. A hétvégén eléggé lesokkolt, hogy mennyire lelassult a tempója és hogy mennyire gőze nincs arról, hogy mit olvas. (A kettő nyilván összefügg.) A magyar gyakorlásra is kábé azóta nincs idő, mióta elkezdett járni a magyar iskolába. Na de még ez is másodlagos. Azt hiszem, az zavar a legjobban, hogy olyan időnk nincs a Do népszerűsége okán, ami az egész családot összehozza. Mindig ketté kell válnunk, valaki Do-val, valaki K-val, és folyton rohanunk, még hétvégén is, mert időre kell menni a különféle bulikba. Ahol aztán rengeteg gyerek összejön és csak a feszültség van. Nem egyszer sírva találtam ott, meg veszekedések közepette. Olyan érzésem van, hogy a mostanában divatos 15-20 fős gyerekbulik valami divatos akcióhelyszínen teljesen túlfárasztják és túlingerlik a gyerekeket. A magam módján próbálom védeni, de úgy érzem, ez kábé olyan energiát emészt fel, ami egy végvár védelméhez is elég lenne. És egy-két anyukán kívül nem érti senki, hogy mire gondolok és miért nem örülök minden meghívásnak. Ezek pont azoknak a gyerekeknek az anyukái, akikkel amúgy sokkal többet is szeretne a Do találkozni, mert ők tényleg a barátai és hetek, hónapok telnek el mégis két együttjátszás között - a rengeteg irreleváns gyerek irreleváns szülinapi meghívása miatt.

Simán lehet, hogy nincs igazam és túlreagálom az egészet. Azért a végén még mondom, hogy a témáról már régóta akartam íri, mégpedig egy könyv, az Egyszerűbb gyermekkor kapcsán, ami többek között ezzel a problémával is foglalkozik és ahol tök jó olvasni, hogy talán mégsem egyedül vagyok UFO, amikor úgy érzem, hogy nem kell minden nap kaviár. Talán majd írok egyszer objektívebben is a könyvről, megérné tényleg, most maradt a felkavart anyatigris stílus, nézzétek el nekem.

Egy kétnyelvű anya örömei

Külföldön élő magyarként persze időről időre téma nálunk, hogy vajon hazamegyünk-e egyszer vagy maradunk. Egyáltalán: hol vagyunk otthon igazából? A válasz már csak azért sem egyszerű, mert nekünk a legutóbbi magyar lakhelyünk, Budapest is csak lakhely volt. Nem ott voltak a gyökereink, és nincs is olyan hely, ahol mindannyian egyformán otthon éreznénk magunkat a többiektől függetlenül. Ott vagyunk otthon, ahol együtt vagyunk. Különösebb hazafiassági érzéseim nincsenek, számomra magyarnak lenni evidencia, nem valami olyasmi, amit külön hangsúlyozni kell. Nem tudok nem magyar lenni, de azt se érzem, hogy van jelentősége annak a magyarságom szempontjából, hogy hol élek. Vagy ha igen, akkor leginkább annyiban, hogy külföldön nehezebb beszerezni magyar nyelvű könyveket folyamatosan emlékeztetnek rá, hogy magyar vagyok. Akármikor bemutatnak valakinek, a nevem után a második mondat, hogy Magyarországról jöttem, úgyhogy ha nem lenne elég erős valakinek a magyar identitása, csak távozzon külföldre pár hónapra, jót fog tenni.

Na de visszatérve az örömökre, vagy inkább az örömteli meglepetésekre: A gyerekek általában hangoztatják, hogy ők nagykorukban Magyarországon akarnak élni. Nem csoda: Ausztriához a hétköznapokat kötik, az iskolát, kemény tanulást, ovit, és azt, hogy a szülők dolgoznak, rohannak és minden második mondat az, hogy várj egy kicsit. Magyarország a nyaralás, telelés, szabad hétvége, a nagyszülői, keresztszülői kényeztetés helye, és amikor ott vagyunk, akkor még anya és apa is ráérnek. S persze a gyerekek nem olvasnak híreket, gőzük nincs például arról, hogy mekkora szerencséjük van, hogy egy viszonylag kiforrott és bevált, gyerekbarát oktatási rendszerben kezdik meg a tanulmányaikat. Meg azt sem tudják még - mint ahogy én sem látom előre - hogy mennyire lenne nehéz nekik beilleszkedni egy esetleges visszaköltözés után, s ahol valószínű ugyanúgy idegennek éreznék magukat egy ideig, mint bármilyen másik országban - egyszerűen azért, mert nyaraláskor nem lehet megismerni egyetlen helyet sem igazán, még azt sem, amelyiknek a nyelve véletlenül épp az anyanyelvünk.

Mindezzel a rengeteg fenntartással együtt azért örömteli meglepetés, ha ilyen beszélgetések hangzanak el a vacsoraasztalnál:
- Ha nagy leszek, Magyarországon szeretnék élni.
- És mit fogsz ott csinálni?
- Megházasodok egy magyar lánnyal.
(A többi meg majd kialakul...)

A lemez másik oldala talán még nagyobb örömmel tölt el. Kétnyelvűként mindig ott van a kalapban a kétség: elég jó-e a gyerekem a környezet nyelvén. K-nál különösen is, hiszen hamarosan kezdődik az iskola és ha magyarul annyi hibával beszélne, mint németül, akkor azt gondolnám, hogy nem iskolaérett még. Ausztriában viszont olyanok a kritériumok, hogy már két évvel ezelőtt is mindent teljesített a testsúlyon és testmagasságon kívül, ami az iskolához szükséges, s amúgy sem maradhatna tovább az oviban. Örültem tehát, amikor meghallottam, hogy van az oviban kifejezetten külföldi gyerekeknek iskolaelőkészítés, ahol a németjüket csiszolják. Attól meg kifejezetten elérzékenyültem, amikor kiderült, a gyerekeknek ezt nem úgy tálalják, hogy "ide azok járnak, akik nem tudnak elég jól németül", hanem hogy "azok, akik a németen kívül egy másik nyelvet is beszélnek". Apróság, de egy kétnyelvű anyának megfizethetetlen érzelmi muníció.

Ki hozza az ajándékot?

Nyolc évvel ezelőtt még nem volt kérdés a kérdés, mert az volt a karácsonyfa alatt a kis háromhetes csomag, akinek aztán egy évvel később már elő kellett adni a Sztorit. Nem a karácsonyi történetre gondolok, azzal kapcsolatban nem volt sok játéktér, maradtunk az eredeti történetnél. A Mítoszt kellett kitalálni, amire majd mindig szívesen gondolhat vissza, amikor már nagy lesz és már csak úgy tesz, mintha nem tudná, ki rázza a csengőt december 24-én. Hát bevallom, csúfos kudarcot vallottunk a gyereknevelés e területén.

 

Meister Francke: A Háromkirályok imádása

 



A Jézuska-verziót eleve elvetettem, kiráz a hideg már a névtől is. Kínálta magát a Háromkirályok, mégiscsak ők voltak az evangéliumban is azok, akik ajándékot hoztak. Barátaink, akiknek volt 5-6 év előnyük gyereknevelésben, szintén ezt a mítoszt választották mégpedig úgy, hogy a varázslatban való hit szükségszerű elvesztése se legyen annyira sokkoló. A Háromkirályok ugyanis csak azoknak hoznak ajándékot, akik hisznek bennük. Emellett viszont mindenki mindenkit megajándékoz, felnőttek egymást, a gyerekeket is, gyerekek a szülőket és testvéreket is. A Háromkirályok pedig pontosan tudják, hogy melyik gyerek hisz bennük és ha ez a hit elmúlik, akkor marad az egymás megajándékozása.
Egyszerűen tökéletes a sztori, nincs gyenge pontja, úgyhogy mi is megpróbáltuk ezt átvenni. A hangsúly azon van, hogy megpróbáltuk. A Nagyvilágnak ugyanis fogalma sem volt erről a kerek sztoriról, így folyamatosan olyan kérdésekkel bombázták az egykori karácsonyi ajándékunkat és kistestvérét, hogy mit kértek a Jézuskától, Angyaltól, Kisjézustól és a Mikulástól. A Háromkirályokról senki se hallott, így ragaszkodásunk ellenére elhalványult ez a sztori és visszament oda, ahonnan jött, Máté evangéliumába.
A felmerült nevek közül még mindig leginkább az angyalok voltak szimpatikusak, akik valami jót hoznak az embereknek, akár még karácsonyi ajándékot is. Ráadásul nemcsak a karácsonyi történeten szerepelnek, hanem még van Kaláka-dal is velük kapcsolatban. Minden tökéletes, a gyerekek is nagyjából magukévá tették a sztorit és a kívánságlistájukat is az Angyalnak címezték - egészen addig, amíg Ausztriába nem költöztünk.
2010 karácsonyán úgy emlékszem, még nem volt elég erős az osztrák befolyás, 2011-re már nem emlékszem, de tavaly télen egész biztos, hogy a Christkindl-nek ment a posta november közepén.
A Christkindl nem sokkal jobb szereplő, mint a Jézuska, mivel hála a bécsi hagyománynak, ő egy minden évben megválasztandó nagyjából 17-19 éves szőke, hosszúhajú, csinos fiatal lány, a karácsonyi vásárok mosolygós arca. Ha valahogy teljesen tönkre lehetett tenni a karácsonyi tikos-misztikus hagyományt a gyerekek fejében, akkor ez a Christkindl mint szőke, nőnemű szépség, tökéletes módszer volt. Bár az is lehet, hogy a gyerekek ebből semmit nem tudnak és fejben egyszerűen egy kisgyerekre gondolnak, akinek valami halovány köze van Jézushoz, amikor még kicsi volt? (Ő az vagy ismerte ő, vagy ismert olyat, aki már hallott valakiről, aki ismerte.) Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy ez az egész problémázás az ajándékhozó körül hamarosan megszűnik. Do tegnap játékbolti katalógust nézegetett és tőlem kérdezgette, hogy milyen játékok nem mennek át a szigorú szűrőmön, tehát szerintem ő már tudja, amit még nem mondott ki. K pedig kitalálta, hogy varázspálcát fog kérni a Christkindl-től, amivel minden kívánságát teljesítheti. Szóval legkésőbb december 24-én kiderül a kiábrándító igazság, már ami az ajándékok leszállítóját illeti.

Nagycsoportos a családban, avagy újra jönnek az okos játékok

Most másodszorra van nagycsoportos a családban és én kifejezetten szeretem ezt az évet. Egy nagycsoportos már elég okos ahhoz, hogy kicsit nívósabb társasjátékokat lehessen vele játszani, mint a Csigafutam vagy a Bob mesteres zsetongyűjtős. A nagycsoportos már érdeklődik, kacérkodik a tudással, de a tanulás még nem kötelesség és nincs igazi tétje.
Igaz, hogy a nagycsoport már szeptember elején elkezdődött, de olyan igazi érdeklődő, lelkes, kíváncsi nagycsoportosunk úgy három hete van. K. tényleg úgy változott meg, hogy reggel felkelt és közölte, hogy most titkosírást készít. Előtte héten még közölte, hogy ő ovis, a játszás a dolga és nem érdeklik a betűk, mert az iskolás dolog. Tavaly még tiltakozott, amikor be akartuk íratni az ovis festőkurzusra, most meg reklamál, hogy csak dobolni járhat, kórusba nem. (Járhatott volna, ha időben szól, mert ilyen jófejek vagyunk. Remélem, januártól majd beveszik.)

Elkezdték érdekelni a számok is, úgyhogy kapóra jött a Vigyáz(z)6 kártyajáték. A full verziója inkább Do tudásszintje, de az a jó, hogy a kártyákat saját szabályok szerint is lehet használni.
Az eredeti játék lényege, hogy midig öt sorban növekvő számsorrendben kell lerakni a lapokat. Van benne szerencsefaktor is és persze vetélkedés a játékosok között, de a taktikázás még másodikos sorban nem várható el. Egyelőre azt tanuljuk, hogy melyik szám a nagyobb. Most lehetne azt mondani, hogy ez nem valami nagy szám, de kétnyelvű gyerek esetében ez sem olyan egyértelmű. Do ugyanis  jobban beszél magyarul, mint németül, viszont németül számol és fejben magyarra fordítja az eredményt. De amíg magyarul az első számjeggyel kezdjük a kiolvasást és a másodikat másodszorra mondjuk, addig németben ez pont fordítva van. Így lehet, hogy bár pontosan tudja, hogy 14+14 az 28, de 82-t mond, ha gyorsan vágja rá. Szóval ez a melyik nagyobb, melyik kisebb, pláne, hogy ki kell mondai hangosan a számot, jelent némi kihívást.

Hogy K. mikor tanulta meg, hogy mikor nagyobb és mikor kisebb egy szám, az se én nem tudom, se ő.
(- Te ezt honnan tudod?
- Hát, az óvodában nem tanultuk.
- Akkor magadtól?
- Nem tudom, nem vettem észre, csak tudom.)
Azért bőven vannak még tévedések, amelyek egyébként arra vezethetők vissza, hogy ovis korban még nem tulajdonítanak a gyerekek jelentőséget annak, hogy valami jobbra vagy balra, felfelé vagy lefelé áll. Így pl a 25 és az 52 a kártyákon használt betűtípussal ugyanaz, csak fejjel lefelé és tükrözve, tehát K. szerint egyforma számok.

Kétféle light-szabályt találtam ki a Vigyázz6 kártyáihoz, mindkettőnek az a lényege, hogy el kell dönteni, két szám közül melyik a nagyobb.

Az első verzióban én mutatok két lapot, mindkettőn egy szám van. K. kiválasztja a nagyobbat és viszi, én pedig megkapom a kisebbet. Így neki lesz több pntja, tehát nyer, aminek ő örül, engem meg nem zavar.

A második verzió már kétesélyes és kell hozzá szerencse is. Kiosztunk mindkét játékosnak mondjuk 20 lapot. Mindenki hátoldallal felfelé, kupacban tartja a kezében a lapokat és a legfelsőt rakja ki. A nagycsoportos eldönti, hogy melyik lap a nagyobb és aki azt rakta, az viszi mindkét kártyát. A vitt lapokat külön gyűjtjük, s a végén megszámoljuk, hogy kinek van több lapja.

A harmadik verzióban már taktikázni is lehet, ez a haladó szint. Mindenki ugyanannyi lapot kap (mondjuk 15-öt, lényeg, hogy tudja tartani a nagycsoportos is kézben.) és látja is, hogy milyen lapjai vannak. Szintén minden körben két lapot játszanak ki a játékosok, de ők választják ki, hogy melyiket. Amit kijátszanak, azt először hátlappal felfelé teszik az asztalra, majd egyszerre felordítják. Nagycsoportos kiválasztja, hogy melyik a nagyobb lap és aki azt rakta, viszi mindkettőt. A taktikázás ott van benne, hogy egy 18-as lappal is lehet nyerni, ha a másik 9-est rak és egy 98-as is veszt, ha a másik 103-at tesz. Ha tehát észreveszi az ember, hogy a másik először a nagy lapjait teszi ki, akkor értelemszerűen a legkisebbeket fogja kirakni és egyúttal elveszteni is. Bár igaz, ha a másik random dobálja a kártyákat, akkor nem nagyon működik a taktika.

A játék előnye, hogy mivel nem az összes lappal játszunk, akár 5-10 perces köröket is csinálhatunk. Persze ha van kedve a nagycsoportosnak, akkor akár egy fél délutánt is el lehet így tölteni. Már ha a szülőnek nem lesz addig kiütése az unalomtól, ami engem úgy 25 perc után fogott el.

Nyaklánc, de ez mellékes

2013 a gyereknevelési kihívások éve számomra.Az első feladatom, ami úgy január közepe óta van napirenden, az a Kristófhoz való belassulás. Ő ugyanis nem értékeli a sürgetést, a türelmetlenséget. Persze ez természetes, de az a tempó, ahogyan ő él és amit tőlünk is elvár, elég nehezen összeegyeztethető a mindennapi élet gördülékeny szervezésével és az én személyiségemmel. Hogy csak egy példát mondjak, a vacsora tálalásától számított 40 percen belül mindenki befejezte az evést, neki jó esetben már fogyott két harapás a kenyeréből. Ha pedig sürgetjük, akkor jaj nekünk. Ez most csak annyiban fontos, hogy érthető legyen, miért élünk számomra eddig elképzelhetetlen mértékű testvérféltékenységi hangulatban. Ha ugyanis a családnak ilyen mértékben kell alkalmazkodni az egyik családtaghoz, akkor a másik méltán gondolja, hogy ő itt nem is számít.
A féltékenység már odáig fajult, hogy az esti puszikat darabra kell adni, az ölelések időtartamát stopperral mérni, de még ez is hiába van, mert bárkinél kezdem, a másik balhézni fog, hogy miért nem ő az első.A felváltva elsőség sem megoldás, próbáltam.

A másik kihívás, amivel idáig még nem tudtam sokat kezdeni, az a két gyerek két különböző szeretetnyelve. Dóráé ugyanis az ajándékok. Hörcsög módjára gyűjti a tárgyakat és folyton kapni akar valamit. Egy bizonyos fokig bele is megyek ebbe, közben meg állandóan ott a rossz érzés, hogy ő folyton kap valamit, Kristóf meg nem, most ez meg hogy néz ki. Legutóbb például gyöngyöt szeretett volna kapni. Ki is választotta azt, amit már régebben megcsodált - és még sok más dolgot is. Végül kötöttünk egy megállapodást: a drágábbat megveszem neki, az olcsóbbat ő megveszi a zsebpénzéből, ha akarja. Mérföldkő volt ez, hiszen eddig soha nem költötte el a zsebpénzét, csak gyűjtötte. Kertes házra, autóra, tanyára, ahova majd kiköltözünk. Heti egy euró a zsebpénze, ez is csak két hónapja, szóval a gyűjtögetés még tartott volna egy darabig ilyen kaliberű célokkal, még akkor is, ha a fogtündértől is csurran-cseppen néha.
Az alkuba belement, aztán pár órával később ott volt a lelki probléma, hogy akkor most milyen kevés zsebpénze maradt. Elbeszélgettünk kicsit, hogy szerintem mennyire jól használta a zsebpénzét, hogy nem csokit vett, amitől úgyis csak elromlik a foga, meg nem valamilyen babát, mert azt úgyis megkaphatja tőlünk valamikor. És hogy szerintem hobbialapanyagra költeni a zsebpénzt a legjobb, mert akkor egyszer örülsz, amikor kiválasztod, egyszer meg amikor hobbizol. Nem győztem meg - természetesen. Egészen addig, amíg elő nem szedtem néhány ékszeralkatrészt, fülbevalóalapot, szerelőpálcákat, fogókat. Készítettünk együtt két pár gyöngyös fülbevalót: egyszerűeket, mert ugye én se értek ehhez a műfajhoz annyira. A végére már ragyogott, pedig ez a legritkább mostanában, és este mondta is, hogy tényleg igazam volt (!!!), jó döntés volt a zsebpénzt alapanyagra költeni és ezután is mindig ilyesmikre gyűjt majd. (A gyereknevelés kivételes pillanatai közül az egyik, felírom, megjegyzem.)
  

Lassan de biztosan eljutottam végre a címben említett nyaklánchoz. Hogy persze beszippantott minket a gyöngyözés és az ékszerek, nyilván azóta nem az ő zsebpénzéből veszem a különféle kütyüket, hanem a sajátomból. Meg is állapítottam, hogy a horgolás nem is olyan drága hobbi, mint ahogy azt elképzeltem, a gyöngyhöz képest legalábbis nem, de most nem hagyom, hogy ez elvegye a kedvünket. Hogy ellensúlyozzam a Kristófnak szánt extra figyelmet, beiktattuk a gyöngyözést a közös elfoglaltságok közé és ezt egyáltalán nem bánom. Lett például egy anya-lánya nyakláncunk tenger témában: kékek és fehérek meg néhány ezüstszínű izé, hasonló, de mégsem egyforma. Kedves rokonok és barátok, ne lepődjetek meg, ha a gyereknevelési krízis megoldásáig tömegesen fogtok tőlünk ékszereket kapni ajándékba! Színkívánságokat a készlet erejéig elfogadunk.

Mennyi TV-t nézzen egy óvodás gyerek?

A téma úgy 5 és fél éve van jelen nálunk - de igazából még régebben. És be kell vallanom a legelején, hogy mostanra kicsit kevésbé kocka a véleményem, mint régen.
Mióta 18 évesen kollégiumba költöztem, a TV-nézés teljesen kiszorult az életemből. A nyári szünetekben  hazajárva még előfordult, hogy szokásból néztem valami műsort, de igazából ritkán élveztem - főleg, hogy ülve kellett maradni közben olyan sokáig. Persze filmeket néztem: moziban, ott nem zavart a röghöz kötés. Sokat, volt olyan idő, hogy hetente kettőt-hármat is. De mert a filmízlésem nem esik a mainstream-be, a TV gyakorlatileg kikopott az életemből. Mire saját lakásba költöztem - azaz saját albérletbe, már nem is szerepelt a beszerzendő holmik listáján a tévé, s ez máig sem változott. Így tulajdonképpen nem kellett volna problémát jelenteni, hogy a gyerekek se szokjanak rá a tévézésre - ami esetünkben DVD-t vagy youtube-os gyerekfilmek nézését jelenti, tehát legalábbis valamiféle válogatott és reklámmentes anyagot.
De mert nem lehet teljesen lezárni a külvilágot, és azért se, mert egyszerűen szerintem a mesefilmek a gyerekkorhoz elválaszthatatlanul hozzátartoznak, mégis elég hamar elkezdtünk mesefilmeket vetíteni: apránként, egyszerre keveset, az elején együtt nézve. Később aztán az együttnézést - pedagógiailag bármennyire tanácsos is - feladtam. Oké, hogy vicces volt egyszer megnézni a gyerekkori Kisvakondot és egyebeket, de ezzel kábé ki is futott az élvezet. Na meg a bébiszitterhatást is ki kellett használni - szerintem aki azt mondja, hogy ne használjuk bébiszitternek a mesefilmeket, annak sosem kellett egyedül, nagyszülői és bébiszitteri-takarítónői segítség nélkül ellátni háztartást és gyerekeket. Persze időkorlátok voltak mindig is, bár önkritikusan meg kell jegyeznem, hogy az első gyereknél még az elveim szabták az időkorlátot, a másodiknál már leginkább a praktikum. De legalább annyiban nyugodt volt a lelkiismeretem, hogy a gyerekek tőlem mindenféle szabadidő-eltöltési módot láthattak, de azt, hogy tévé előtt ülök, biztos nem. (Hogy a számítógép előtt ülés mennyivel jobb, azt nem tudom - abból mondjuk bőven volt, úgyhogy már várom is, mikor akar Do elkezdeni blogolni.)

Ezt a témát viszont nem azért vetettem most fel, hogy még valaki írjon egy véleményt arról, hogy káros-e a tévézés a kicsikre, hanem mert az utóbbi másfél évben olyasmit tapasztaltam a gyerekeknél, amiről máshol még nem olvastam és ami nagyon engedékennyé tett, ami a tévénézési időket illeti. Kristóf ugyanis teljesen másképp néz filmeket, mint Dóra és másképp, mint amit eddig bárki mástól is hallottam. Dóra például nagyon szerette az egyszer volt, hol nem volt az ember c. sorozatot. Úgy négy éves volt, amikor csak és kizárólag ezt akarta nézni és betéve tudta a világtörténelmet a rajzfilm szintjén. De aztán ha kikapcsoltuk a DVD-t, akkor már nem volt téma. Kristóf ezzel szemben bármit néz, utána elvonul egy sarokba, fogja a legóit, a playmobil figurákat, a fakockákat, bármit, ami a keze ügyébe kerül, és eljátssza a filmen látott sztorit. Teljesen mindegy, hogy a Dinóvonat, a Ninja vagy Az egyszer volt, hol nem volt az élet. Mindegy, hogy ún. békés vagy ún. agresszív mese, teljes átéléssel végigjátssza. Nála is úgy van, hogy hetekig ugyanaz a téma, ugyanaz a film van porondon. Mindig pontosan tudja, hogy melyik részt akarja aznap megnézni - feltételezem, hogy ez a szándékosság összefügg azzal, amit utána játszani akar.

Persze feltettem már ezerszer a kérdést, hogy az agressziója mennyiben vezethető le a verekedős-fiús mesefilmekből. Aztán valahogy mindig arra jutottam, hogy a filmek nem állnak elszigetelten és hogy az óvodás barátok hatására így is, úgy is megismerné a sztorikat és úgyis csillagok háborúját játszanak egész nap. A Starwars szereplőit már akkor betéve tudta, amikor még egyetlen részt sem látott a LEGO-Starwars feldolgozásokból, és eszembe sem jutott volna megmutatni neki ezt a filmet, ha az ovi miatt nem kérdezte volna, hogy mi is ez tulajdonképpen.

Egy szó mint száz, mostanában nem vagyok már olyan tévézésellenes (azaz DVD- és youtube-ellenes), mint korábban, legalábbis akkor, ha látom, hogy előtte vagy utána belefolyik a játékba a film tartalma. Ti hogy vagytok ezzel? Van nálatok időlimit s ha igen, hány évesen kábé mennyi a megengedett mennyiség? Mi van, ha olyan filmet akar megnézni a gyermek, amit korainak gondoltok még (pl nekem a starwars volt ilyen sokk, hogy nem igaz, hogy már az oviban is)? És hogy álltok a mesefigurás tárgyak sokaságával? Engedtek a kérésnek, ha úgy adódik?

10/52 és arról, hogy miért jó nekünk

Pár hete érlelődik, hogy írjak egy optimista posztot gyereknevelés témában, s úgy tűnik, a heti gyerekfotó kiváló apropó.Mert régen úgy volt, hogy a blog volt az a hely, ahol próbáltam öniróniává szépíteni a másfélórás szakaszokból álló éjszakákat, az étkezések körüli megpróbáltatásokat, az otthonlét ma már nosztalgikusan szépnek látott, de akkor fojtó bezártságát. Eltelt három-négy év és bár nem igaz, hogy minden rózsaszín, sőt, mégis sokkal könnyebb lett az élet. Ma már csak azért kell morcosnak lennem, mert hétvégén már negyed 8-kor ébresztenek (bár nem mindig, és inkább csak azt veszem zokon, hogy ha máskor el tudnak játszani kicsit későbbig, akkor most miért nem) vagy mert nem jó nekik két tojásból rántotta megfelezve, hanem külön akarják az egy-egy tojásost, hogy mindketten kerek rántottát kapjanak. Mi ez ahhoz képest, amikor kizárólag a gömbölyű ételeket volt hajlandó megenni Do és azt is csak házon kívül, babakocsiban és akkor se sokat. Szóval van fény az alagút végén, ezt csak azoknak mondom, akik épp most vannak a másfél órás éjszakák szakaszában.

És egyébként is: olyan örömök érnek, mint például rájönni, hogy a reggelente morcogós, rádiót bekapcsolni nem engedő fiú nem más, mint én minikiadásban. És hogy ő is délután hazaérkezve először kakaózni akar - pont ahogy én kávézni - s aztán már bármi jöhet, csak az a 15 perc fejből kifelé bámulás legyen meg.

És akkor itt van ő, akinek múlt héten először 134-es ruhát kellett venni, és akkor rájöttem, hogy ez egy határvonal, mert ez a méret már felnőtt divat kis méretben. És először fordult elő, hogy ami neki annyira tetszett, azt én nem tartottam fölösleges hülyeségnek, sőt, teljes egyetértésben voltunk, hogy ezt a leopárdmintás szürke-fekete spagettipántos overallt fogja viselni az áprilisi esküvőn, mert ez cool és mikor, ha nem 7 évesen. Ki tudja, hátha később ugyanolyan gátlásos lesz, mint én.
És bár együtt mentünk, gyakorlatilag egyedül korizott két és fél órán keresztül a barátnőivel és aztán apás program keretében majdnem végigbiciklizték a Donauinselt, pedig az elég hosszú, és egyedül lemegy a kertbe és cseveg az óvodásokkal a kerítés másik oldalán. Szóval most van az a valószínű rövid időszak, amikor már nem vagyunk összekötve, de azért még meg lehet ölelni időnként anélkül, hogy ciki lenne neki. Akkor most megállítanám az időt, ha lehet ilyet kérni.

A fiúról, aki nem fér bele semmiféle skatulyába

Minden gyerek más, ezt tudjuk és meg sem lepődünk rajta, de vannak, akik még annál is másabbak. Kristóf például olyan, hogy mutogatjuk neki a különféle skatulyákat, de egyikbe sem akar bemászni. Ott volt például a rajzolás. Valamikor, talán egy éve vagy kettő, írtam itt is, hogy nem és nem akar rajzolni. Aztán később nemcsak hogy elkezdett rajzolni és festeni, de olyanokat dobott fel kettő másodperc alatt a papírra, hogy simán szalon-képes lett, mégpedig az étkezőasztal fölött, fő helyen.
Aztán év elején - fellelkesülve a képeitől - be akartuk íratni az ovis kreatív kurzusra. Közben arra a is gondoltunk, hogy Do bezzeg járna mindenhova, úgy kell visszafogni, Kristóf meg, a szegény második gyerek teljesen háttérbe szorult, más középsős, és még nem jár semmire. Mi lesz így a tehetséggondozással.
Ehhez képest, az első kurzus után panaszkodott, hogy ő márpedig inkább aludna tovább délután és nem akar festeni menni. Sebaj, van későbbi csoport, átkértük abba. A későbbi csoport után találkoztunk a foglalkozásvezetővel, aki szerint Kristóf remekül szórakozott, jól érezte magát. Csak éppen nem festett semmit. Otthon pedig közölte - nem is egyszer - hogy ő nem akar oviba járni, mert ott van "Malkurs".
Oké, semmi nem kötelező, így aztán az óvónővel egyetértésben kiírattuk a foglalkozásról.

Otthon persze továbbra is festett, rajzolt és barkácsolt, sőt, a lego segítségével meghódította a harmadik dimenziót is. A témái eléggé sajátosak: háború (néha csillagközi), gonoszok és jók összecsapása, masinák, űrhajók, starwars, ninják. Nem emlékszem, hogy rajzolt volna valaha házat kerítéssel, füstölgő kéménnyel, nyivákoló kiscicával - szóval semmi olyasmit, amit a lányok tonnaszámra ontanak magukból. A másik különlegesség, hogy a rajzolás számára olyan, mint a terepasztal-építés. Meséli a harcot, és közben rajzolja, amit mesél. 

Nemrég egy homeopátiás szer kiválasztása kapcsán a következő párbeszédet folytattuk le:
- Kristóf, emlékszel még a K. anyukájára? Amikor a múltkor K. vigyázott rátok, ő is ott volt.
- Igen, tudom.
- Most azt szeretné a K. anyukája, hogy rajzolj neki egy fát, egy házat és egy embert.
- Hát, embert azt nem tudok olyan jól, csak ninját.
- Nem baj, a ninja is ember.
- Fák vannak ott, ahol a ninják élnek, de házak nem, csak kolostorok.
- Nem gond, kolostort is rajzolhatsz.
- De a kolostor a kapu mögött van.

És akkor lerajzolt egy fát, egy kaput és egy ninját nagy lézerkarddal a kezében.

- Figyelj, esetleg le tudnád rajzolni a kolostort, ami a kapu mögött van? Szerintem K. anyukája nem tudja, hogy néz ki egy kolostor.
- Na jó, ha akarod.
Két mozdulattal lefirkantott egy házat, amin a körvonalakon kívül csupán egy ajtó volt. Erősen stilizált. Ablak, kémény, pláne füst, ami ugye olyan sokat mond egy gyerek lelki világáról és hogylétéről, a kanyarban sem. Sebaj, elküldtem a képet.

Pár nap elteltével a gyerekek mutatják, milyen csodás képet rajzoltak együtt. Kristóf többek között egy pálmafát. Korrekt módon kidolgozva, kókuszdiókkal. Pedig a kezelést még el se kezdtük, égen-földön nem lehet kapni a megfelelő golyócskákat.

Ma reggel - mert nálunk minden érdemi dolog reggeli előtt és közben történik, a farsangi jelmezről beszélgettünk. Zöld ninja akart lenni eddig, amivel csak az a gond, hogy zöld felsője ugyan van, de se zöld nadrág, se zöld harisnya nincs és az elmúlt két hétben nem is láttam a boltokban megfelelőt. És nem, varrni nem fogok, mert anyagom sincs.
- Kristóf, mi lenne, ha nem zöld ninja lennél, hanem kék? Ahhoz lenne kék nadrágod.
- Nem, én valami félelmetes akarok lenni, amitől a többi gyerek megijed.
- A kék ninja nem félelmetes?
- Nem.
- Akkor esetleg szörnyeteg? Azt meg tudnánk csinálni.
- Nem, akkor inkább leszek gyertya, és ha meglátnak, megijednek, hogy tűz lesz.

Ilyenek vannak: nagyobb ez a gyerek, mint bármilyen skatulya.
 

F mint fenyőfa

kép és recept innen

A fenyőfadíszítési dilemmánk továbbra sincs még megoldva, de most nem akarlak titeket ezzel untatni. Inkább egy másik f betűs kihívással, a karácsonyi főzőcskézéssel.

Nem elég, hogy származási családjaink meglehetősen különböző karácsonyi étkezési szokásokkal rendelkeznek (he: karácsony = rácponty élő halból, she: karácsonykor élvezni kell az evést, nem szálkákat szedegetni, ami amúgy az év minden más napjára is vonatkozik). Van egy további nehezítő tényező is:  gyerekek. Ha eddig még nem meséltem volna - amit csodálnék -, gyerekeink kedvenc étele a főtt tészta üresen, jobb esetben tejföllel, esetleg kecsappal, de csak akkor, ha megfelelő szögben döntjük meg a flakont és adott méretű pöttyöt nyomunk ki belőle adott helyre, de akkor se sok. Időnként vannak étkezések, amikor elfeledkeznek arról, hogy az ételeket utálni kell, de ez ritka és nem is lehet előre kiszámítani, hogy mikor. (Dehogynem: vendégségben.) És nem, karácsony miatt sem tesznek kivételt. Pláne, mert még mindig van a mikulásra kapott csokikból, amikre rájárnak és úgysem éhesek. (Viszont nem vehetem el tőlük az ő csokijukat, mert akkor ők is elvennék az enyémet, szóval patthelyzet.) Így fapofával megyek neki az ünnepeknek főzőcskét tekintve és mindenféle stressz nélkül, mert úgyis tudom, hogy négyből két fő bármilyen terítés és feltálalt étel ellenére fintorogni fog. S az egyik gyerek elfelejtené, a másik úgyis figyelmeztetni fogja. Ilyen az élet, nem mint a karácsonyi magazinokban mutatják.

Azért egy esélyt mégis adok nekik karácsony valamelyik napján, azt hiszem. Megsütöm ezt a karácsonyfa alakú pizzát. Szigorúan hagyma nélkül, persze, hiszen ha nem tudnátok, a hagyma bármilyen formában emberi fogyasztásra alkalmatlan.

Amúgy azzal vigasztalom magam, hogy ez is csak egy korszak, elmúlik, mint minden rémség a gyereknevelésben.

Mire jó még a fonal?

A gyerekek lefeküdtek, anya/ apa meg végre elkezdené élvezni a nyugalmat. Teát főz/ tölt egy pohár bort magának és a bögrével/ pohárral kezében elindul a kanapé felé. A második lépés után felüvölt, leejti a csészét/  kiönti a bort - egy mini legokockába lépett ugyanis. Megvan az életérzés? 

Amikor elegem lett a hasonló kellemetlen meglepetésekből, előszedtem egy gombolyag fonalat és egy kevés dekortapaszt és kijelöltem a padlón egy kb. másfél négyzetméteres területet, amelyen belül lehetnek különálló legodarabkák. Hihetetlen, de igaz: a fonalat ugyan szükség szerint átragasztották a gyerekek, de a kijelölt területen kívül soha nem került lego. És amikor a dekortapasz már nem ragadt jól, cserét kértek, hogy egyértelműsítsék a helyzetet. 

A hétvégén vendégeink voltak, összeszedtem a legot és felszámoltam a fonalkarámot is. Ma reggelre a hosszúszőrű szőnyeg tele volt alattomosan éles és láthatatlan legoval. Összeszedtem és dobozba raktam, majd végignéztem, ahogy K. 10 perc múlva kiönti ugyanoda. Nem épített, csak kiöntötte. A kiöntés már maga a játék. Aztán megint beleléptem egy minikockába, megint a legrosszabb pillanatban. Azt hiszem, holnap újra előveszem a gombolyagot. Még szerencse, hogy fonalból nálunk sosincs hiány.

Őszinte

- Na és hiányoztunk neked? - kérdeztem, amikor először aludt a barátnőjénél.
- Egy kicsit. De igazából nem.
(szünet)
- Most miért röhögtök???

(Mint már mondtam, naponta érkezünk mérföldkövekhez.)

Pénzszámolósdi

Hosszú eszmefuttatás gyereknevelésről, és még kép se lesz. Szóltam. :) 

Az iskolakezdés rengeteg kihívás elé állítja a családot. Naponta jönnek új témák, döntéseket kell hozni - a közös nevező általában az önállóság illetve az elengedés. Hogy mellesleg számolni és írni-olvasni is tanulnak az iskolában? Hát igen, de ami ezen túl van, az több fejtörést okoz.

Ott van például a pénz. Amikor elsős voltam, emlékeim szerint már előfordult, hogy elküldtek a közeli kisboltba egy-két dolgot venni. Megkaptam a pénzt kiszámolva (ó, azok a régi szép idők, amikor lehetett tudni, hogy pontosan mennyi lesz a tejföl meg a zsemle!) és egyedül bevásároltam. Oké, nem kellett átmenni úton, ismertek a boltosok, nem volt 20 fajta zsemle, tehát az egész nagyon védett környezet volt - mégis nagy dolog volt az első bevásárlás. Zsebpénzt ekkor még nem kaptam, ha jól emlékszem, negyedikes voltam, amikor ezt bevezették a szüleim. Azelőtt csak takarékbélyeg volt, és sokat elmond a pénzkezelési érzékemről, hogy elcseréltem a 10 forintos bélyeget kétforintosra, mert a kettesen szebb volt a kép. (10 forint 4 gombóc fagyi ára volt, szóval komoly tételekről beszélünk itt.)

Nyáron én is elgondolkoztam a zsebpénz témáján, mert valahogy benne van a levegőben, hogy elsőtől már jó elkezdeni a gyerek gazdasági nevelését. Eddig onnan volt pénze Do-nak, hogy egyrészt a fogtündértől csurrant-cseppent (20 cent-1 euroig, ahogy éppen esett), másrészt amikor túlburjánzik a pénztárcámban az 1-2 centes, akkor azt oda szoktam neki adni. Nyáron már lett annyi egycentese, hogy tele lett a malacpersely. Felajánlottam, hogy beváltom neki "nagy" pénzbe és az aprókat meg odaadjuk egy olyan perselybe, ami pl. bankokban szokott lenni és kifejezetten a visszajáró aprókat gyűjtik valamilyen alapítványnak. Üssünk két legyet egy csapásra, gondoltam, tanuljuk meg, hogy a sok egycentes egyenlő egy darab egyeuróssal és neveljük a gyereket adományozásra.

Persze a gyakorlat másképp nézett ki. Összeszámoltuk az aprókat - pipa. Odaadtam a "nagy pénzt" 1 euró valamennyit - pipa. El akartam venni az aprókat - sírás, kiabálás, üvöltés. Merthogy odaadok három pénzdarabot és elveszem ezt a rengeteget, én szörnyeteg, hát nincs nekem szívem! Az eset után úgy döntöttem, hogy a zsebpénz bevezetését határozatlan időre elhalasztom.

Tegnap már vagy harmadszor vetette fel Do, hogy hittanra kellene pénzt vinnie. Valamit mondott arról, hogy "sparen", meg hogy "1 Euro", meg hogy "arme Kinder". Gondolom, a hittantanár azt akarta elérni, hogy a gyerekek a zsebpénzükből spróroljanak egy eurót és vigyék be az iskolába valami gyűjtésre szegény gyerekeknek. Az egésszel kapcsolatban nem volt túl jó érzésem, mert egyrészt a gyereknek nincs zsebpénze, másrészt ahhoz képest, hogy mennyi pénze van egycentesekből, egy euró hatalmas összeg, viszont a szegény gyerekeknek nem segít túl sokat. Meg amúgy is, ha a hittantanárnő gyűjtést rendez, írja be az üzenő füzetbe, hogy a szülők is tudjanak róla. Már épp azon gondolkoztam, hogy hogy fogok kikerülni ebből a nagyon hülye helyzetből - mert ugye mégsem üzenhetem vissza a gyerekkel, hogy nem fogunk tudni egy eurót adni "a szegény gyerekeknek". Legszívesebben személyesen beszélgettem volna a hittantanárral, csak ez órarendi okokból nem lehetséges szabadság kivétele nélkül. Így a bonyolultabb megoldást választottam: még egyszer nekifutottunk a pénzbeváltási kísérletnek. Mert az ötletet, hogy a gyereket neveljük adakozásra, továbbra is jónak tartottam, de ezzel együtt meg vagyok győződve, hogy az adakozást csak az tudja értelmezni, akinek 1. van bevétele, amiből adakozhat 2. van fogalma arról, hogy mit ér a pénz, amit ad. És ugye Do-nál egyik eset sem áll fenn.

Kiöntöttük a malacperselyt az íróasztalra és elkezdtük rendszerezni. Megszámolt 10 egycentest és egymás mellé rakta. Aztán addig rakosgatta sorokba az első sor alá az egycenteseket tizesével, amíg el nem fogyott mind. (4 sor és maradt még 5=45 cent)
Aztán a kétcentesek következtek. Szerencsére kettesével számolni már tanultak, így könnyen kiszámolta, hogy kettesből 5 darab kell ahhoz, hogy 10 legyen. Életében először felfogta és elfogadta, hogy az egyik sorban lévő 10 pénzdarab ugyanannyit ér, mint a másik sorban lévő öt. Ez már jó alap volt, úgyhogy tovább haladtunk. Szortíroztuk az ötenteseket és a tízcenteseket is, minden sor után összeadtunk - komoly matekóra volt. 1 euro 83 centet számoltunk össze a végén csupa aprópénzekből, és még egy húszcentessel kiegészítettük, hogy kettő legyen. Kicsit izgultam, mert ezután jött a nagy lépés, a beváltás. És igen, most sikerült a csere, a rengeteg pénzdarab helyett adtam neki két egyeuróst, és elfogadta józanul, hogy igen, ennyit ér az a rengeteg, malacpersely keretei szétfeszítő kis fémpénz. Megállapodtunk, hogy az aprókat egy kis zsákba tesszük és nem az iskolába viszi be, hanem alkalomadtán odaadja annak a nőnek, aki a metrómegállóban szokott énekelni gyönyörű délszláv dallamokat. Azért bámulatos, hogy két és fél hónap matektanulásával idáig eljutott! Láttam rajta, hogy ő is nagyon büszke magára, hogy megértette azt, amit nyáron még nem értett meg. Olyan felnőtté válás hangulata volt a pillanatnak.

Időutazott-e Lázár Ervin? (37.)

Szerintem igen. Hogy miből gondolom?

Vegyük például Kisfejű Nagyfejű Zordonbordont. Időnként jön. Döng belé az erdő. Még nem is látják a többiek, mar félnek, hogy mi lesz itt. (Pedig mindig pontosan ugyanaz lesz.) És megjelenik. És mindenki próbálja legörbíteni a száját, nehogy csak egy kis nevetés is látszódjon. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon ugyanis úúútálja, ha valakinek jó kedve van. Ha neki rossz (és mindig rossz!), legyen másnak is.

Vagy ott van Bab Berci a kis aranyszelencéjével. Ahelyett, hogy örülne, mert a) megjelent neki egy tündér b) még adott is neki valami ajándékot, inkább azon kezd el agyalni, hogy lépfeneátokszörnyűséggonoszdzsinn van a dobozban. Meg hogy a tündér nem is tündér igazából, hanem boszordér. Vagy tünkány. És behajítja egy tóba. Mármint a szelencét. Aztán persze megbánja, utánamegy, keresi, nem találja, de aközben még a telire gyűjtött gesztenyéit is elcsórja valaki. Se gesztenye, se szelence. És hogy még ennél is rosszabb legyen, Bab Berci még hosszan önostoroz is, hogy ilyen pechje is csak neki lehet.

Ilyen alakokat csak tapasztalati úton lehet kitalálni. Az lehetett, hogy Lázár Ervin egy időgéppel elrepült hozzánk 2012-be és titokban jegyzetelt. 

Mondjuk a kamaszkor még rosszabb lesz, azt mondják.