Lover's knot stóla

Ha a nyár még tart is egy ideig, számomra idén vége a vakációnak, s a blogszünetnek is. Sziasztok! Remélem, van itt még valaki ennyi szünet után :)
Többek között ezt a réges-rég húzódó stólát is sikerült befejeznem a rengeteg szabadidőmben. Lover's knot minta, amely megtanulható például a Barka horgolóiskolában. Két gombolyag Bora fonalat használtam fel hozzá szinte az utolsó méterig. Ez a fonal sokáig kereste a helyét, mert valahogy mindenhez túl nehéz, sprődnek éreztem. Ez a minta viszont pont elég szellős és jól ellensúlyozza a fonal hátrányait. Van persze előnye is: hideg tapintású, tehát nyáron is hordható és különleges a textúrája, színe is: barna és zöld, fehér csomócskákkal.  

A végső mérete kb 150*50 centi lett, bár ezt nehéz pontosan lemérni. Olyan a stóla, mint Pompom, ha így viseled, ekkora, ha úgy, akkora.
Mivel számtalannál is több kendőm és stólám van már, ezt most elajándékoztam csak úgy, mindenféle ünnep és apropó nélkül. 

25/52 heti gyerekfotó avagy mire jó egy végzős elsős a családban

Mesét olvas a testvérének, de csak úgy, magának is. Különösen az motiválja, hogy az osztálya benevezett interaktív olvasós portálra, ahol teszteket kell megoldani az elolvasott könyvekről és pontokat lehet így gyűjteni a nyári szünetben, s aztán majd a tanévben is. Az első tesztet máris tökéletesen kitöltötte és kérdezte, mikor kapja meg a következő könyvet, amit elolvashat. Azt hiszem, a holnapi bizonyítványosztás kiváló apropó lesz erre is.

Az évben az volt a legérdekesebb számomra, ahogy láttam, betűről betűre nyílik ki előtte a világnak egy olyan szelete, amelyet eddig nem értett, nem figyelt. Hogy ha valamit meg akar jegyezni, akkor felírja. Hogy leveleket, üzeneteket ír nekünk, a húsvéti nyúlnak és bárkinek, akinek csak kedve támad. Hogy egyre könnyedebben és gyorsabban olvas, hogy lassan kibogozódnak a nyelvi komplikációk is, pedig nem tanult tervszerűen magyar írást-olvasást, csak ahogy épp spontán jött. Izgalmas, hogy amikor nem vagyok otthon, már el tudja olvasni az sms-t, amit írok (persze saját telefonja nincs, de az apáét használhatja) és ha leugrok bevásárolni, akkor felírom a telefonszámomat, hogy el tudjon érni vész esetén, és már be tudja pötyögni és fel tud hívni. Persze fel is hív, bár vész esetéről nem beszélhetünk, viszont milyen izgalmas telefonálni!

A legjobban viszont annak örültem a héten, hogy ma, amikor az ovival és az iskolával is évzáró fagyizás volt (kb. 10 fokban), mindketten megmondták, hogy ők most nem ehetnek fagyit. Volt egy alkunk, hogy ha lemondanak a fagyiról - és ezzel legalább egy betegségkockázatot kizárunk a nyaralás előtt - akkor a nyaralás után Pinokkiós kelyhet ehetnek. Hittem is meg nem is, hogy képesek lesznek szilárdak maradni, és már nyugtatgattam magam, hogy személyenként két betegség júniusban már biztos immunizálta őket, de azért amikor ma elmesélték, hogy fagyi helyett sütit kértek, akkor rém büszke voltam rájuk.

23/52 heti gyerekportré

Hogy a 23. hét már elmúlt? Igen, észrevettem. Azóta például túl vagyunk két betegségen és egy harmadik kellős közepén, megtettem földön-vízen (nem)-levegőben 1757 km-t, folytattunk vagy másfél óra nemzetközi telefonbeszélgetést általános családi krízismenedzsment témában - beleértve a segítség, eltévedtem Berlinben altémát is. (Valamint nem fotóztam 24. hetit, a 25. pedig előreláthatólag betegség miatt fog elmaradni, bár még ne adjuk fel a reményt.) Amikor Berlinben vagyok egyébként, mindig eszembe jut, hogy régebben meg voltam győződve arról, ha valaki jól akarja magát valahol érezni, akkor az jól is fogja magát érezni. De nem, nem igaz, Berlinben például a legritkább esetben szoktam jól érezni magam. Kicsi vagyok én ehhez a városhoz, és minél többször vagyok ott, az idegenség és a frusztráció csak nő és nő. Ezzel szemben itt van ez a kedves vidéki kisváros, Bécs, keskeny utcácskákkal és palacsintázóval. Oké, az időjárástól tekintsünk el, abban még lehetne rajta tökéletesíteni, de legalább a Duna nem öntött ki, lehetett szépen a parti lépcsőkön ücsörögni még két hete vasárnap is.

 Meg aztán ott van a Donaupromenad, remek futóhely és végig graffitik a támfalon, meg még csalán is nő, szóval fonalfestők előre. Mi kell még a boldogsághoz? Ja persze, a család. Minden nap egyre szebbek.

A szemfüles olvasók rögtön felfedezik az sk nyakláncot (mármint Do-féle sk). Kellemes hétvégét nektek!

Nyaklánc, de ez mellékes

2013 a gyereknevelési kihívások éve számomra.Az első feladatom, ami úgy január közepe óta van napirenden, az a Kristófhoz való belassulás. Ő ugyanis nem értékeli a sürgetést, a türelmetlenséget. Persze ez természetes, de az a tempó, ahogyan ő él és amit tőlünk is elvár, elég nehezen összeegyeztethető a mindennapi élet gördülékeny szervezésével és az én személyiségemmel. Hogy csak egy példát mondjak, a vacsora tálalásától számított 40 percen belül mindenki befejezte az evést, neki jó esetben már fogyott két harapás a kenyeréből. Ha pedig sürgetjük, akkor jaj nekünk. Ez most csak annyiban fontos, hogy érthető legyen, miért élünk számomra eddig elképzelhetetlen mértékű testvérféltékenységi hangulatban. Ha ugyanis a családnak ilyen mértékben kell alkalmazkodni az egyik családtaghoz, akkor a másik méltán gondolja, hogy ő itt nem is számít.
A féltékenység már odáig fajult, hogy az esti puszikat darabra kell adni, az ölelések időtartamát stopperral mérni, de még ez is hiába van, mert bárkinél kezdem, a másik balhézni fog, hogy miért nem ő az első.A felváltva elsőség sem megoldás, próbáltam.

A másik kihívás, amivel idáig még nem tudtam sokat kezdeni, az a két gyerek két különböző szeretetnyelve. Dóráé ugyanis az ajándékok. Hörcsög módjára gyűjti a tárgyakat és folyton kapni akar valamit. Egy bizonyos fokig bele is megyek ebbe, közben meg állandóan ott a rossz érzés, hogy ő folyton kap valamit, Kristóf meg nem, most ez meg hogy néz ki. Legutóbb például gyöngyöt szeretett volna kapni. Ki is választotta azt, amit már régebben megcsodált - és még sok más dolgot is. Végül kötöttünk egy megállapodást: a drágábbat megveszem neki, az olcsóbbat ő megveszi a zsebpénzéből, ha akarja. Mérföldkő volt ez, hiszen eddig soha nem költötte el a zsebpénzét, csak gyűjtötte. Kertes házra, autóra, tanyára, ahova majd kiköltözünk. Heti egy euró a zsebpénze, ez is csak két hónapja, szóval a gyűjtögetés még tartott volna egy darabig ilyen kaliberű célokkal, még akkor is, ha a fogtündértől is csurran-cseppen néha.
Az alkuba belement, aztán pár órával később ott volt a lelki probléma, hogy akkor most milyen kevés zsebpénze maradt. Elbeszélgettünk kicsit, hogy szerintem mennyire jól használta a zsebpénzét, hogy nem csokit vett, amitől úgyis csak elromlik a foga, meg nem valamilyen babát, mert azt úgyis megkaphatja tőlünk valamikor. És hogy szerintem hobbialapanyagra költeni a zsebpénzt a legjobb, mert akkor egyszer örülsz, amikor kiválasztod, egyszer meg amikor hobbizol. Nem győztem meg - természetesen. Egészen addig, amíg elő nem szedtem néhány ékszeralkatrészt, fülbevalóalapot, szerelőpálcákat, fogókat. Készítettünk együtt két pár gyöngyös fülbevalót: egyszerűeket, mert ugye én se értek ehhez a műfajhoz annyira. A végére már ragyogott, pedig ez a legritkább mostanában, és este mondta is, hogy tényleg igazam volt (!!!), jó döntés volt a zsebpénzt alapanyagra költeni és ezután is mindig ilyesmikre gyűjt majd. (A gyereknevelés kivételes pillanatai közül az egyik, felírom, megjegyzem.)
  

Lassan de biztosan eljutottam végre a címben említett nyaklánchoz. Hogy persze beszippantott minket a gyöngyözés és az ékszerek, nyilván azóta nem az ő zsebpénzéből veszem a különféle kütyüket, hanem a sajátomból. Meg is állapítottam, hogy a horgolás nem is olyan drága hobbi, mint ahogy azt elképzeltem, a gyöngyhöz képest legalábbis nem, de most nem hagyom, hogy ez elvegye a kedvünket. Hogy ellensúlyozzam a Kristófnak szánt extra figyelmet, beiktattuk a gyöngyözést a közös elfoglaltságok közé és ezt egyáltalán nem bánom. Lett például egy anya-lánya nyakláncunk tenger témában: kékek és fehérek meg néhány ezüstszínű izé, hasonló, de mégsem egyforma. Kedves rokonok és barátok, ne lepődjetek meg, ha a gyereknevelési krízis megoldásáig tömegesen fogtok tőlünk ékszereket kapni ajándékba! Színkívánságokat a készlet erejéig elfogadunk.

22/52 - Heti gyerekportré

 A szülinapi party nyugisan indult - már ha nem számítjuk az előzményeket, avagy azt a bűvészmutatványt, hogy az ajándékos tasakot a buli előtt egy órával otthagytam egy boltban a pénztárnál, ahova amúgy totál mellékesen még beugrottunk. De egy kedves ember megtalálta és nem vitte magával, hanem félretetette, mi pedig egy kis izgalom után újra magunkhoz vehettük és negyed óra késéssel végre át is adhattuk Lilinek. Ha itt lenne Berzsián költő, most megbánná, hogy szakított az emberiséggel, mert az emberiség jó, ebből az esetből is láthatjuk!

Aztán ahogy javult az idő és már elhittük, hogy az időjárás-jelentésnek ma - hála az égnek - nem lehet hinni, kiugrottunk a közeli parkba egy kis fotózásra játszóterezésre.

A heti fotók egyébként arra is jók, hogy feltűnik nekem, mekkorát nőtt a Dóra haja csak pár hét alatt, és hogy milyen gyönyörű így. Meg hogy a Kristófé is megnőtt, de ha nem akarjuk, hogy Pumuklinak nézzék, akkor hamarosan fodrászhoz kellene vinni. Milyen praktikus ez a fotós kihívás.

21/52: nyárünnep, bounty-keksz, stb.

Szerencsésen túléltük az évvégi akadályverseny első állomását, az iskolai nyárünnepet. Arra is rájöttem, miért szeretik annyira errefelé a nyárünnepet: mert az időjárásból senki nem jönne rá, hogy nyár van, de ha nyárünnepnek nevezik, akkor legalább tudatosítják magukban az emberek, hogy igen, vége a télnek.
És a jó hangulatot se bízták a véletlenre: meghívták Fufo-t, a bohócot. 

Az előadás után mindenki kipróbálhatta a különféle zsonglőrfelszereléseket, az egykerekű biciklit, egyensúlyozhatott az órisálabdán. Do itt például a zsonglőrbotot próbálgatta.

Kristóf a célbadobáshoz állt sorba nagyjából 236-szor, minek következtében úgy kétévnyi adag gumicukrot tömött magába, ez volt a nyeremény ugyanis.

És ma kivételesen olyan kép is készült, amin rajta vagyok, ugyanakkor mások személyiségi jogai nem sérülnek a különleges fotótechnikának köszönhetően (lesből ugorva támadás) - szóval íme! 

Aki pedig idáig kitartott, megérdemel egy sütireceptet. A bulira kókuszos-csokis kekszet sütöttem és nagyon fogom ezt szeretni, mert a recept kikeresése tovább tartott, mint a megsütése. Az egyik Segítsüti füzetből van, Családi tűzhely fügés-csokis kekszreceptjét alakítottam a lehetőségeinkhez, azaz ahhoz a tényhez, hogy nem volt otthon aszalt füge, volt viszont kókuszreszelék.
Egy nagy keverőtálba tettem 20 deka lisztet, 8 deka barnacukrot, 1 tojást, egy csipet sót, 10 deka puha vajat. Kézzel összegyúrtam, majd még belegyúrtam két púpozott evőkanál kókuszreszeléket és 5 deka csokicseppet (apró csokidarabok is megfeleltek volna, bár a feldarabolás megnövelte volna az elkészítés időtartamát 3 perccel.). Kézzel kis korongokat formáztam és sütőpapírral bélelt sütőlapra tettem. Nem nőnek a kekszek, tehát lehet szorosabban egymás mellé pakolni. Kb. 20 darab lesz ebből az adagból, szóval nyugodtan lehet duplázni a hozzávalókat.
180 fokra előmelegített légkeveréses sütőben kb 15-18 percig sütöttem, amíg az alja picit elkezdett barnulni, majd gyorsan elpakoltam az egészet fémdobozba, hogy maradjon még a bulira is.

20/52 - heti gyerekportré

Vannak hetek, amikor képtelenség két képet kiválasztani. Például most, amikor a Belvedere botanikus kertjében jártunk. Egyébként ez egy olyan program, amit kevés turista ismer, pedig szerintem sokkal szebb látványosság, mint a Schönbrunn parkja. A sziklakert, a kaktuszkert, a bambuszliget, a rododendronok - bármelyiknél elbámészkodnék akár fél órát. Szóval ez a programot nagyon ajánlom, gyerekkompatibilis is és igazi oázis a város közepén. Aki pedig ezt a nagy sétát saját lábon kibírja, utána még egy fagyit is kaphat.

19/52 - heti gyerekportré

Még csak nyolc hónapja kezdődött az első osztály, de máris akár naponta lehetne olvasás közben fényképezni. Érdekes, hogy a napi leckeadag felolvasása szinte mindig a kellemetlen feladatok közé tartozik, ugyanakkor az otthoni és a könyvtárból hozott könyveket meg az újságokat külön kérés nélkül bújja, nézegeti. A Lesezug és Leserabe sorozatok mellett a másik nagy kedvencünk az "Erst ich ein Stück, dann du". Az első kettő sorozat extra nagybetűs, a mondatok egyszerűek, a szókincs is nagyon alap, egy oldalon csak egy-két mondat van - ezek arra valók, hogy a gyerek egyedül olvassa a történeteket. A másik sorozat már jóval komplexebb történeteket mesél el, kevesebb a kép és tele van írva az oldal. Minden oldalon van egy pár mondat, amely nagyobb betűkkel szedett: ezeket a szakaszokat olvassa a gyerek, a többit a felnőtt. Így jól halad a történet, van ideje a gyereknek pihenni, mégis észrevétlenül sokat olvas.
Aminek pedig különösen örülök, hogy bár a magyar olvasást nem szisztematikusan tanítottuk, lassacskán  összeállnak a fejében a külön kis szabályok és már egész hosszú szavakat is elolvas és megért. Ma például a Tatu és Patuból a "takarítóeszközök"-et.

Kristófnak pedig tegnapelőtt különösen jó kedve volt, mert szokásával ellentétben nem eltakarta az arcát, amikor fényképeztem, hanem még bohóckodott is.

17/52 - avagy okos gyereket akartál, okosat kaptál

1. felvonás, gyerekek fektetésekor, esti puszi keretében

 A: Jövő héten megint el kell utaznom, ne haragudjatok.
K: Én nem haragszom, szeretem, amikor elutazol.
A: Tényleg?
K: Igen, mert akkor hozol ajándékot.
D: Hozol éneklőd barbie-t?
A: Nem, sokkal jobbat hozok. A tengerhez megyek és hozok nektek kavicsot a tengerből.
D: (bőg) Ne menj a tengerhez, mert akkor megtámadnak a kalózok.
A: Nem támadnak meg, mert nem fogok hajózni.
K: Igen, kalózok csak a tengeren léteznek, a parton nem.
D: Akkor a cápák.
A: Fürdeni se fogok, ne aggódj. Dolgozni megyek, meg amúgy is, északon ilyenkor a tenger még nagyon hideg, bele se lehet menni.

2. felvonás, gyerekek fektetése után

D: Vigyázz azért, amikor lehajolsz a tengerparton. Hamburgban óceánjárókra méretezték a kikötőt, rögtön van vagy 20 méter mély. (Tudja miről beszél, ismeri a sztorit, amikor Velencében becsusszantam a csatornába.)
A: Ne aggódj, úgyse lesz időm kimenni a kikötőbe. Majd hozok egy akármilyen követ. Vagy a biztonság kedvéért, hogy tuti ne felejtsem el, inkább gyűjtök itt a parkban köveket és odaadom azokat.

3. felvonás - másnap reggel

D: Anya, csak az a gond, hogy a tengeri kövek ugyanúgy néznek ki, mint a bécsi kövek, ugye?

14-15/52 heti gyerekportré

Nem, nem az eltökéltségemen múlik, hogy a múlt heti és az eheti fotós kihívást összevonva sikerült csak teljesítenem. A gyerekek ugyanis nem gépek és nem mindig egyformán szeretik, ha kattogtatok, miközben ők élni próbálnak épp. Vagy mondjuk úgy nem mindig egyformán utálják és ha épp kevésbé, akkor van esélyem. És még olyan is előfordul, hogy cukin ül, harmonikus színeket visel, jók a fényviszonyok és mire feleszmélek, hogy ez remek képtéma, elrobogok a gépért, visszarobogok, még mindig ott ül. Ilyen még fél évig biztos nem lesz újra, úgyhogy meg kell ragadni a pillanatot.

Ezt a pillanatot, az Újházy tyúkhúslevest kanalazósat meg azért, mert ez nem sokkal azután volt, amikor még azt hittem, hogy ezt az esküvői vacsorát a rendőrségen fogjuk tölteni és eltűnt gyereket fogunk keresni. Mert néha ahhoz van kedve, hogy egyszerűen elbújjon egy többszintes, ismeretlen épületben, csak mert csak. Azt hiszem, ez a harmadik eset, hogy eltűnik szem elől, és egyre vékonyabbak a kötélidegeim, szóval nem ajánlom, hogy negyedik is legyen. Aztán persze minden jó lett végül, sőt, alig akart hazamenni a buliról, elmélyült beszélgetést folytatott egy nála 5 évvel idősebb fiúval a matematikáról (nem matekról!), megtanult egy kézzel cigánykerekezni, mi meg végül lelazultunk a sokk után és jót buliztunk. Ilyennek képzelem a kamaszkort is, csak mondjuk hárommal megszorozva: elszökés, pasizás, amit meg a szülő akar, az eleve uncsi.

13/52 - heti gyerekportré

 olvas

 bújócskázik 

kirándulnak

12/52 - heti portré

 tánc a napfényben

és fejtörés scrabble közben.

Heti portré (11/52) avagy egy kávéházi reggeli viszontagságai

A Béccsel kapcsolatos klisék közül talán az egyik legismertebb, hogy itt az emberek kávéházban reggeliznek. És igen, tényleg rendszeresen elő szokott fordulni, hogy munkahelyi meeting címszóval a Landtmannba megyünk vagy hogy ilyen-olyan címszóval nem délutánra beszél meg az ember találkozót, hanem reggel nyolcra, kilencre és mert ez elég embertelen időpont, legalább egy kis kávéházi reggelizéssel kárpótolja magát. Ugyanennek a műfajnak a hétvégi változata a kávéházi brunch. Van olyan hely, ami úgy hirdeti magát, hogy a városban a legtovább kínál reggelit - este hatig, ha jól emlékszem. A másik véglet pedig elsősorban a bálszezonban fordul elő: Katerfrühstück valamikor hajnali 4-5 órától vasárnap, hogy amikor véget ér a szombat esti bál, akkor egyből folytassa az ember egy kellemes reggelivel - például a Cafe Schwarzenbergben. Tudnak élni a Bécsiek, ez tény.

Azért sejthetitek, hogy ugyanezt a kávéházi reggelit gyerekkel előadni nem olyan zökkenőmentes, és valószínű nem pihentetőbb, mint reggel fél nyolckor leszaladni az Ankerbe péksütiért, útba ejteni a piacot egy csokor friss virágért, hazamenni, szépen megteríteni, lezuhanyozni, feltenni egy visszafogott sminket, majd mosolyogva tálalni a különböző ízlések szerint bekevert kakaót. De mi hősök vagyunk, és mégis inkább a stresszes kávéházi reggelit választjuk időnként. Igazából csak az én kedvemért, mert javíthatatlan álmodozó vagyok és egyszerűen szeretem, ha csak úgy elémrakja a pincér a tányért és a bögrét a mindenféle finomsággal. Van a kedvenc helyünk, a Tunnel, ami elég gyerekbarát: van cornflakes-es reggeli gyerekadaggal, meg az árak is elég barátiak, szóval tényleg nem szükséges hosszan mérlegelni, hogy ott reggelizzünk-e vagy otthon. Így volt ez régebben, amikor még 9-kor nyitott a hely. Időközben átálltak a 10 órás nyitásra, amit sajnos mi nem tudtunk, így már fél 10-kor az ajtó előtt toporogtunk. Rém hideg volt, viszont a megtévesztő napsütés miatt nem úgy voltunk öltözve. Apahajó még nem ivott kávét és a gyerekek amúgy is utálják, ha a lábukat ki kell tenni hétvégén a lakásból, csak én terrorizálom őket mindig mozgással meg szabad levegővel. Annyira azért én sem vagyok kegyetlen, hogy fél óráig ácsorogtassam őket a hidegben, úgyhogy B terv után kellett nézni. Pedig B terv nem volt. Semmilyen normál kávézóba nem mennék a gyerekeinkkel, még akkor se ha átlagos osztrák mérce szerint nagyon fegyelmezettek és sokkal kevesebbet büfögnek hangosan, mint más korukbeli gyerekek.

A megoldás az volt, ami a családom összes többi tagját az őrületbe szokta kergetni: egy darabig sétáltunk (lásd 2. kép) majd felszálltunk egy buszra és addig mentünk, amíg el nem értünk valahova.
- Most hova megyünk?
- Nem tudom.
- Nem tudod?
- Nem. De csak van ebben a városban egy hely, ahol lehet már fél tízkor is reggelizni gyerekkel. De ha nincs, akkor 15 perc múlva leszállunk és elindulunk vissza. Akkor már kinyit a Tunnel is.
**- Hideg van.
- Éhes vagyok.
- Nem ittam még kávét!
- Mikor érünk már oda?

- Majd. És akkor most mindenki befogja a nyafogóját, belehúzunk és akkor 7 perc múlva ott leszünk. a MQ-ban. Reméljük, hogy az meg nem 11-kor nyit.
- Jaj, de szörnyű az élet, hogy még nyafogni sem lehet.
- Ugye, szerintem is rémes. **

A ** és ** közötti szakaszt ismételje addig, amíg be nem lépett a kávézóba.

Aztán odaértünk. És ami azután jön, annyira kellemes és annyira tipikus bécsi életérzés, hogy pár hét múlva bizonyára  újra nekifogunk ennek az öngyilkos merényletnek.  

10/52 és arról, hogy miért jó nekünk

Pár hete érlelődik, hogy írjak egy optimista posztot gyereknevelés témában, s úgy tűnik, a heti gyerekfotó kiváló apropó.Mert régen úgy volt, hogy a blog volt az a hely, ahol próbáltam öniróniává szépíteni a másfélórás szakaszokból álló éjszakákat, az étkezések körüli megpróbáltatásokat, az otthonlét ma már nosztalgikusan szépnek látott, de akkor fojtó bezártságát. Eltelt három-négy év és bár nem igaz, hogy minden rózsaszín, sőt, mégis sokkal könnyebb lett az élet. Ma már csak azért kell morcosnak lennem, mert hétvégén már negyed 8-kor ébresztenek (bár nem mindig, és inkább csak azt veszem zokon, hogy ha máskor el tudnak játszani kicsit későbbig, akkor most miért nem) vagy mert nem jó nekik két tojásból rántotta megfelezve, hanem külön akarják az egy-egy tojásost, hogy mindketten kerek rántottát kapjanak. Mi ez ahhoz képest, amikor kizárólag a gömbölyű ételeket volt hajlandó megenni Do és azt is csak házon kívül, babakocsiban és akkor se sokat. Szóval van fény az alagút végén, ezt csak azoknak mondom, akik épp most vannak a másfél órás éjszakák szakaszában.

És egyébként is: olyan örömök érnek, mint például rájönni, hogy a reggelente morcogós, rádiót bekapcsolni nem engedő fiú nem más, mint én minikiadásban. És hogy ő is délután hazaérkezve először kakaózni akar - pont ahogy én kávézni - s aztán már bármi jöhet, csak az a 15 perc fejből kifelé bámulás legyen meg.

És akkor itt van ő, akinek múlt héten először 134-es ruhát kellett venni, és akkor rájöttem, hogy ez egy határvonal, mert ez a méret már felnőtt divat kis méretben. És először fordult elő, hogy ami neki annyira tetszett, azt én nem tartottam fölösleges hülyeségnek, sőt, teljes egyetértésben voltunk, hogy ezt a leopárdmintás szürke-fekete spagettipántos overallt fogja viselni az áprilisi esküvőn, mert ez cool és mikor, ha nem 7 évesen. Ki tudja, hátha később ugyanolyan gátlásos lesz, mint én.
És bár együtt mentünk, gyakorlatilag egyedül korizott két és fél órán keresztül a barátnőivel és aztán apás program keretében majdnem végigbiciklizték a Donauinselt, pedig az elég hosszú, és egyedül lemegy a kertbe és cseveg az óvodásokkal a kerítés másik oldalán. Szóval most van az a valószínű rövid időszak, amikor már nem vagyunk összekötve, de azért még meg lehet ölelni időnként anélkül, hogy ciki lenne neki. Akkor most megállítanám az időt, ha lehet ilyet kérni.

Lover's knot kendő

A 2013-as terveim közül az elsőt már teljesítettem is: kipróbáltam és egész jól begyakoroltam a lover's knot vagy más néven Salamon-csomó mintát.
Egy színátmenetes kevertszálú zoknifonalat használtam hozzá, ami azért fontos, mert a 100% gyapjú erre a mintára nem alkalmas. Ha nincs műszál a fonalban, akkor víz hatására a laza csomók kinyúlnak és elvész a kendő habos jellege.
A Barka horgolósuli instrukciói alapján dolgoztam, ahol minden tökéletesen érthető volt.
Horgoltam még egy sálat is ezzel a mintával pasztell sárgás-zöldes színben, amit ha érdeklődés van rá, szívesen ki is sorsolok a blogszülinap keretében tavasszal. Addig is viszont még mindig lehet jelentkezni Kern Ági novelláskötetéért egészen vasárnapig, ha még nem ismeritek, ne hagyjátok ki!

V-stich baktus

Amikor elkezdtem az ABC-s bejegyzéseket, komolyan azt hittem, hogy év végéig minimum S-ig eljutok - ehhez képest csak az I-ig sikerült. Hogy ennek részben rajtam kívül álló okai is vannak, azt többen tudjátok. Most viszont új év kezdődik, és immár ABC-n kívül mutatom az új kedvenc fonalam és az abból készült V-stich baktus-t. A fonal Crazy Zauberball Blasser Schimmer. 15 dekás gombócokban kapható és ahogy azt a Crazy Zauberballtól megszokhattuk, a lehető legőrültebb színkombinációk jönnek elő a gombolyagból a horgolás során. Van például olyan szakasz, ahol az egyik szál bugyirózsaszín, a másik bilikék. és a vicc, hogy ennek ellenére nem csúnya. 

 De vannak zöldek, lilák, szürkék is, minden mindennel és saját magával összefonva is, minden méter új meglepetés.

A V-stich baktus (amelyet egyébként én neveztem el, mert az újságban csak számmal szerepelt) mintája a Häkeltrends című újságban található (2012/11 - 19-20-as számú modell). Ugyan nem erre a fonalra írták a mintát, de nagyon hasonlóra. A hozzá illő sapka még készül.

A végeredmény tarkabarka, több, mint 2 méter hosszú és a középszürke kabátomhoz tökéletesen illik. Külön érdekes, ahogyan a véletlen a különböző színű szakaszokhoz különböző színű szegélyt rendelt. Megunhatatlan, akármeddig képes lennék nézni ezt a sálat.
Épkézláb fénykép viselés közben még nem készült, de még nem mondtam le róla teljesen, hogy fog.

Legyen 2013 olyan vidám és változatos, mint ez a fonal és legyen olyan élvezetes végigélni, mint amilyen ennek a baktusnak a készítése volt!

E mint Előre!

Vannak pillanatok, amelyeket képtelenség elfelejteni. Harmadikos voltam, kisdobos, a Kukac őrs tagja. Akadályversenyen voltunk (életünk elsőjén) a Bodó-tetőn. A gyöngytyúkos udvarral szemközti padon - egy fa állt mellette, s nem sokkal arrébb vannak azok a nagy pocsolyák a magasfeszültségű oszlopok mellett, ahol disznók szoktak volt hempergőzni (Magyarország második legnagyobb városának egy nem aszfaltozott utcájáról beszélünk), szóval itt ült az Úttörővezetőnéni. Ő volt az első állomás és mi még szűzek voltunk ideológiailag. Amikor közel értünk, azt mondta: Előre! Mi pedig szót fogadtunk, mentünk előre, úgyhogy utánunk kellett szólnia, hogy nem úgy gondolta. Hanem hogy így köszönnek az úttörők.

(Ha nem lennék olyan nyuszi, akkor most itt egy Előre feliratú úttörőjelvény képe következne, de aztán letettem róla, mert mi van, ha önkényuralmi jelkép és illegális.)

De igazából a jövőről szeretnék írni, arról, hogy mit terveztem el Előre(!) 2013-ra.

Kiszámoltam, hogy kb. 3000-3500 órát töltöttem életemben horgolással. Ha azt vesszük, hogy 10000 órát kell foglalkozni valamivel, hogy mesterfokra érjen az ember, akkor úgy vehetjük, hogy a stabil alapokat már leraktam, és most jön a felépítmény. Ennek jegyében jövőre szeretnék horgolni egy-egy komolyabb holmit tuniszi horgolással, broomstick lace mintával, villahorgolással, lover's knot mintával és horgolni végre megint egy nagyobb freeform táskát.
Szeretnék varrni legalább egy ruhát magamnak, szintén valami komolyabbat, ünnepélyesebbet. Nem kell, hogy bonyolult szabása legyen, a lényeg azon van, hogy merjek belevágni egy picit különlegesebb anyagba, mint mondjuk a pw-vászon.
És hogy a fonalas vonalra is visszatérjek még: szeretném, ha jövő év végére lenne egy befejezett citron kendőm és egyvalami, amit körben kötöttem. Egyik sem reménytelen, végülis a citron már folyamatban van, csak rettentő lassan megy, körben meg már kötöttem zoknit, csak hát az is rettentő lassan ment, ezért nem lett folytatás. Szóval a célom az, hogy a lassúság ellenére lendüljek bele a kötésbe, mert egész egyszerűen van pár dolog, ami horgolva sosem lesz olyan szép, mint kötve.
És aztán még két dolog van, amit ha nem is megtanulni, de legalább kipróbálni szeretnék 2013-ban: a rokkán fonás és a korongozás. Lehet, hogy az fog kiderülni, hogy nem tetszik, unalmas, túl lassú, túl gyors, és akkor megnyugodva mondom, hogy de legalább kipróbáltam. Abba még nem merek belegondolni, mi lesz, ha véletlenül megtetszik valamelyik vagy mindkettő.

Azt már csak mellékesen említem, hogy van még ezeken kívül is pár tervem - csak azoknak semmi közük a blog témájához - meg akkor még nem vettük számításba, hogy mennyi minden van, ami terven kívül történik. Így nem is húzom az időt, csak azt mondogatom magamnak, amit az Úttörővezetőnéni. Előre!