Anyatigris bekeményít

Pár évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy azzal az anyával, aki nem örül annak, hogy a gyereke népszerű az osztályban, valami gond van. Én például egész általános iskolában nemhogy nem voltam népszerű, de kifejezetten kiközösített gyerek voltam és bármit, tényleg bármit megadtam volna, hogy kapjak egy szülinapi meghívást. Elsőben volt egy barátnőm, az ő szülinapján tényleg voltam, ők aztán másodikra elköltöztek és a barátság egészen addig szünetelt, amíg elég nagy lettem ahhoz, hogy egyedül buszozzak a városon belül. És volt még egy másik szülinap, amin részt vehettem, bár igaz, ott annyi gyerek volt, hogy szerintem csak ezért fértem bele a keretbe. Utolsó voltam a tornasorban, nem volt hosszú hajam, nem voltam ún. szép kislány, és csak egyszer rendezhettem szülinapi bulit, egész pontosan 7 éves koromban. Máig tudom, hogy kik voltak ott, pedig nem készült 80 fénykép az eseményről.

A saját gyerekeimnek kábé ennek az ellenkezőjét kívántam tiszta szívemből és kész voltam áldozatokra is - amelyekre egyébként nem volt szükség, ment minden spontán. Do elragadó gyerek, szép, okos, vezéregyéniség, egyszerűen mindenki imádja. Az osztályfőnök ódákat zeng a koncentráló-képességéről, pont arról a tulajdonságról, amit én annyira hiányolok belőle. Ezek szerint otthonra már nem marad, mind az iskolában használja el. A napközis tanárnő a segítőkészségét dicséri, a furulyatanárnő a legigyekvőbb tanítványának mondja. Őszintén boldog vagyok emiatt, és időnként még biztatom, hogy nyugodtan elégedjen meg a 99,5%-kal és hogy nem kell lemásolni egy oldal leckét újra, ha van benne három szépséghiba. Ő azért leírja, mindent belead a dolgokba.

Nincs ez másképp az emberi kapcsolatokkal sem, ott is tiporja a szíveket. Nem, ez így olyan negatívan hangzik, mondjuk inkább így: mindenki szívébe belopja magát. Ennek aztán az az eredménye, hogy mindenki, aki él és mozog, meghívja a születésnapjára. Szeptember óta minden második hétre jutott egy születésnapi meghívás. Volt olyan nap, amelyikre kettő. Tavaly valamivel jobb volt a helyzet, de nem sokkal. A hétvégéink, de gyakran a hétköznapjaink is arra kihegyezve telnek, hogy hozzuk-vigyük a különféle szülinapokra. K. nem ennyire szociális, úgyhogy ő a nagy vesztes, mert családi program így nem lehetséges, neki meg nincs saját jogon bulija. Arról nem szólva, hogy aki a bulin van, az még hoz haza egy zsák édességet, K. ebből is kimarad. És nem, nem veszek neki is, mert legszívesebben nagy ívben nyomnám a kukába a rengeteg gumicukrot, robbanócukorkát és nyalókát. Egyébként összeszámoltam azt is, hogy többet költök egy év alatt más gyerekek szülinapi ajándékaira, mint amit a saját gyerekeimnek játékot veszek, beleértve karácsonyt és szülinapot és minden alkalmat. De ez igazából csak másodlagos és ha a többi gond nem lenne, ez se zavarna.

Az gondolkoztatott el, amikor egy - nem szülinapi - meghívás után Do megkérdezte, hogy tulajdonképpen hogy is volt, hogy ő a Benjihez eljött. "Miért, nem ti beszéltétek le Benjivel?" - így a meglepett anya, azaz én. A normál menet az ugyanis, hogy a gyerekek lebeszélik egymással és a szülők konkretizálják a helyet és időt. Itt meg az történt, hogy a gyerek megbeszélte a szülőjével, hogy meg kéne hívni Do-t és őt elfelejtették megkérdezni, hogy mit gondol. Igaz, én is elfelejtettem, ami tényleg gáz. Ő persze böcsülettel elment, játszott, aztán hazafelé megkérdezte, hogy miért is volt ez. Itt kapcsolt be nálam a vészjelző: a gyereknek nem mindenki barátja, aki vele barátkozni akar, de őbenne fel sem merül, hogy egy meghívást nem kötelező elfogadni. Pláne, ha már ritkaságszámba megy egy olyan nap, amikor iskolán és napközin kívül nincs semmi extra.

A december (és a június és a szeptember) híres arról, hogy extrasok extra van. Nem fárasztok senkit azzal hogy még egyszer felsorolom, lehet visszalapozni kettőt-hármat, ott a lista. Amikor jött még egy szülinapi meghívó tegnapelőtt, csont nélkül írtam vissza az emilt, hogy sajnos Emil szülinapján Do nem tud részt venni, de jó szórakozást kíván minden kedves vendégnek, az ünnepeltnek pedig boldog szülinapot. E-mama, aki egyébként nagyon kedves, erre visszaírt, hogy nem lehetne-e mégis. Erre visszaírtam, hogy sajnos nem, azon a héten minden este van valami, szívesen szabadon tartanám legalább ezt az egyet.

Most fél szívem büszke magamra, a fele meg bűntudatos. Mert ha ez így megy tovább, a gyermekem elveszti a népszerűségét és egyszer csak nem hívják meg többet. (Egy másik bulit is lemondtam már önhatalmúlag a félévben, amilyen szőrösszívű vagyok.) Ugyanakkor hahó, 8 éves lesz és már az a normális, hogy buliban van és máshol alszik és a leckeírás az utolsó, amire időt szakít? Számítottam rá, hogy jön ez még, de azt képzeltem, még van 7 évünk addig, és hogy egyelőre egy ádventi este eltelhet úgy, hogy sétálunk egyet és gesztenyézünk az utcán vagy simán csak döglünk a kanapén és kétszer elpróbáljuk a karácsonyi énekeket. Vagy még azt se.

Meg amúgy is: a sok extraprogram miatt csak a napi rutinra nincs idő. Augusztus végére már nagyon szépen olvasott, szeptember óta alig volt olyan nap, amikor egyáltalán leültünk együtt olvasni vagy ha mégis, csak keveset. A hétvégén eléggé lesokkolt, hogy mennyire lelassult a tempója és hogy mennyire gőze nincs arról, hogy mit olvas. (A kettő nyilván összefügg.) A magyar gyakorlásra is kábé azóta nincs idő, mióta elkezdett járni a magyar iskolába. Na de még ez is másodlagos. Azt hiszem, az zavar a legjobban, hogy olyan időnk nincs a Do népszerűsége okán, ami az egész családot összehozza. Mindig ketté kell válnunk, valaki Do-val, valaki K-val, és folyton rohanunk, még hétvégén is, mert időre kell menni a különféle bulikba. Ahol aztán rengeteg gyerek összejön és csak a feszültség van. Nem egyszer sírva találtam ott, meg veszekedések közepette. Olyan érzésem van, hogy a mostanában divatos 15-20 fős gyerekbulik valami divatos akcióhelyszínen teljesen túlfárasztják és túlingerlik a gyerekeket. A magam módján próbálom védeni, de úgy érzem, ez kábé olyan energiát emészt fel, ami egy végvár védelméhez is elég lenne. És egy-két anyukán kívül nem érti senki, hogy mire gondolok és miért nem örülök minden meghívásnak. Ezek pont azoknak a gyerekeknek az anyukái, akikkel amúgy sokkal többet is szeretne a Do találkozni, mert ők tényleg a barátai és hetek, hónapok telnek el mégis két együttjátszás között - a rengeteg irreleváns gyerek irreleváns szülinapi meghívása miatt.

Simán lehet, hogy nincs igazam és túlreagálom az egészet. Azért a végén még mondom, hogy a témáról már régóta akartam íri, mégpedig egy könyv, az Egyszerűbb gyermekkor kapcsán, ami többek között ezzel a problémával is foglalkozik és ahol tök jó olvasni, hogy talán mégsem egyedül vagyok UFO, amikor úgy érzem, hogy nem kell minden nap kaviár. Talán majd írok egyszer objektívebben is a könyvről, megérné tényleg, most maradt a felkavart anyatigris stílus, nézzétek el nekem.