Nem, nem az eltökéltségemen múlik, hogy a múlt heti és az eheti fotós kihívást összevonva sikerült csak teljesítenem. A gyerekek ugyanis nem gépek és nem mindig egyformán szeretik, ha kattogtatok, miközben ők élni próbálnak épp. Vagy mondjuk úgy nem mindig egyformán utálják és ha épp kevésbé, akkor van esélyem. És még olyan is előfordul, hogy cukin ül, harmonikus színeket visel, jók a fényviszonyok és mire feleszmélek, hogy ez remek képtéma, elrobogok a gépért, visszarobogok, még mindig ott ül. Ilyen még fél évig biztos nem lesz újra, úgyhogy meg kell ragadni a pillanatot.
Ezt a pillanatot, az Újházy tyúkhúslevest kanalazósat meg azért, mert ez nem sokkal azután volt, amikor még azt hittem, hogy ezt az esküvői vacsorát a rendőrségen fogjuk tölteni és eltűnt gyereket fogunk keresni. Mert néha ahhoz van kedve, hogy egyszerűen elbújjon egy többszintes, ismeretlen épületben, csak mert csak. Azt hiszem, ez a harmadik eset, hogy eltűnik szem elől, és egyre vékonyabbak a kötélidegeim, szóval nem ajánlom, hogy negyedik is legyen. Aztán persze minden jó lett végül, sőt, alig akart hazamenni a buliról, elmélyült beszélgetést folytatott egy nála 5 évvel idősebb fiúval a matematikáról (nem matekról!), megtanult egy kézzel cigánykerekezni, mi meg végül lelazultunk a sokk után és jót buliztunk. Ilyennek képzelem a kamaszkort is, csak mondjuk hárommal megszorozva: elszökés, pasizás, amit meg a szülő akar, az eleve uncsi.
23-mal szorozva, pláne, ha azt is beleszámítod, hogy a megkönnyebbülés nem pár tíz perc, hanem néhány év múlva jön el esetleg. :) Uff.
VálaszTörlésJesszus, életem leghosszabb 40perce volt, mikor két unokahúgomat kerestem... Mikor meglettek, akkor kezdtem bőgni. De a kép az cuki. :))
VálaszTörlés