E mint Előre!

Vannak pillanatok, amelyeket képtelenség elfelejteni. Harmadikos voltam, kisdobos, a Kukac őrs tagja. Akadályversenyen voltunk (életünk elsőjén) a Bodó-tetőn. A gyöngytyúkos udvarral szemközti padon - egy fa állt mellette, s nem sokkal arrébb vannak azok a nagy pocsolyák a magasfeszültségű oszlopok mellett, ahol disznók szoktak volt hempergőzni (Magyarország második legnagyobb városának egy nem aszfaltozott utcájáról beszélünk), szóval itt ült az Úttörővezetőnéni. Ő volt az első állomás és mi még szűzek voltunk ideológiailag. Amikor közel értünk, azt mondta: Előre! Mi pedig szót fogadtunk, mentünk előre, úgyhogy utánunk kellett szólnia, hogy nem úgy gondolta. Hanem hogy így köszönnek az úttörők.

(Ha nem lennék olyan nyuszi, akkor most itt egy Előre feliratú úttörőjelvény képe következne, de aztán letettem róla, mert mi van, ha önkényuralmi jelkép és illegális.)

De igazából a jövőről szeretnék írni, arról, hogy mit terveztem el Előre(!) 2013-ra.

Kiszámoltam, hogy kb. 3000-3500 órát töltöttem életemben horgolással. Ha azt vesszük, hogy 10000 órát kell foglalkozni valamivel, hogy mesterfokra érjen az ember, akkor úgy vehetjük, hogy a stabil alapokat már leraktam, és most jön a felépítmény. Ennek jegyében jövőre szeretnék horgolni egy-egy komolyabb holmit tuniszi horgolással, broomstick lace mintával, villahorgolással, lover's knot mintával és horgolni végre megint egy nagyobb freeform táskát.
Szeretnék varrni legalább egy ruhát magamnak, szintén valami komolyabbat, ünnepélyesebbet. Nem kell, hogy bonyolult szabása legyen, a lényeg azon van, hogy merjek belevágni egy picit különlegesebb anyagba, mint mondjuk a pw-vászon.
És hogy a fonalas vonalra is visszatérjek még: szeretném, ha jövő év végére lenne egy befejezett citron kendőm és egyvalami, amit körben kötöttem. Egyik sem reménytelen, végülis a citron már folyamatban van, csak rettentő lassan megy, körben meg már kötöttem zoknit, csak hát az is rettentő lassan ment, ezért nem lett folytatás. Szóval a célom az, hogy a lassúság ellenére lendüljek bele a kötésbe, mert egész egyszerűen van pár dolog, ami horgolva sosem lesz olyan szép, mint kötve.
És aztán még két dolog van, amit ha nem is megtanulni, de legalább kipróbálni szeretnék 2013-ban: a rokkán fonás és a korongozás. Lehet, hogy az fog kiderülni, hogy nem tetszik, unalmas, túl lassú, túl gyors, és akkor megnyugodva mondom, hogy de legalább kipróbáltam. Abba még nem merek belegondolni, mi lesz, ha véletlenül megtetszik valamelyik vagy mindkettő.

Azt már csak mellékesen említem, hogy van még ezeken kívül is pár tervem - csak azoknak semmi közük a blog témájához - meg akkor még nem vettük számításba, hogy mennyi minden van, ami terven kívül történik. Így nem is húzom az időt, csak azt mondogatom magamnak, amit az Úttörővezetőnéni. Előre!

Rebarbarás édesség

A rebarbarával 9-10 éves korom körül ismerkedtem meg Jenaban lakó nagynénémnél. Addig ismeretlen világ tárult felém, a Kaffee und Kuchen világjobbító szokása: minden nap négy és öt között süteményt szervíroztak kávéval (kávét csak felnőtteknek, persze), és ráérősen csevegtünk. Azóta már számtalanszor volt lehetőségem tapasztalni, hogy Németországban - és úgy általában germánéknál - még a munka meg a konferencia is úgy megy, hogy koncentráltan megy a meló 4-ig, de akkor jön a szent kávé meg süti, csevegés és pihenés. Fél óra a Paradicsomban.

(Fulghum írja, ha jól emlékszem a Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes című örökérvényű műben, hogy a világ sokkal jobb lenne, ha uzsonnára mindenki meginna egy pohár tejet és megenne egy sütit, és totál igazat adok neki.)

Na szóval az egykori NDK-ban ettem először rebarbarát, és aztán sokáig egyáltalán nem. Rebarbarás süti receptem van ugyan, most mégsem azt sütöttem meg, mert kicsit macerás és két kiló rebarbara helyett csak fél kiló volt otthon.

Szóval fél kiló rebarbarát megfőztem cukros vízben (2-3 evőkanál cukorral, a víz pedig fedte a rebarbarát plusz egy pohár víz), majd pürésítettem az egészet vízzel együtt úgy, hogy tettem még hozzá az aprítóba egy almát nyersen. Külön felvertem háromnegyed doboz főzőtejszínt cukor nélkül (azért háromnegyedet, mert egy felbontott dobozt használtam el). Majd a tejszínt belekevertem óvatosan a rebarbara-alma pürébe és poharakba szedtem. A családi tetszésarány 3:1 a támogatók javára, de az Egyeske nem szeret semmit, ami savanykás. És ez savanykás - pont amennyire egy nyári édességnek lennie kell.

freeform kísérlet

Nem az első, de az első olyan, amivel igazán elégedett vagyok. Ha szigorúan vesszük, én rögtön a freeformmal kezdtem, hiszen magamtól tanultam horgolni kísérletezés útján, és nem korlátoztak olyan alapvető szabályok, hogy sor közepén nem váltunk tetszőlegesen és ötletszerűen rövidpálcáról háromráhajtásosra. Az első elkészült "művem" is egy ilyen táska volt. Ez amiatt emlékezetes számomra, hogy akkoriban már lehetett tudni, hogy a nagymamám nem sokáig fog élni. Ő volt az, aki mindig forszírozta a kézimunkát, de valahogy nem tudott tűzbe hozni vele, a horgolás is egy merő görcs volt számomra. Halála előtt pár hónappal kaptam rá - sok évvel azután, hogy ő tanítani próbált - és sajnos akkor már nem tudott segíteni, pedig sok apróságban jól jött volna. Szóval siettem azzal az első táskával, hogy bevihessem neki megmutatni a kórházba. Nagyjából sejthető volt akkor már, hogy az lesz az utolsó találkozásunk. És emlékszem az arcára, hogy nézi, nézi a táskát, és gondolkodik, hogy mit mondjon. Nyilván örült, hogy próbálkozom, de az a táska a legnagyobb jóindulattal se volt szépnek mondható, úgyhogy csak bólogatott, hogy csak így tovább.

Azért szerencsére mostanra szerintem már nagyjából elégedetten szemlélné a horgolásaimat. Vagy legalábbis nekem jóval jobban tetszenek - még ez a szabályokra fittyet hányó, freeform stílusban horgolt sál is.


A freeform crochet szabálya, hogy nincs szabály. Van egy színvilág, amit az elején jó kiválasztani. Az ember végignézi az adott színvilágban készleten lévő fonalait, és rakosgatja őket egymás mellé. Hát, nem kis feladat volt, rózsaszínes-lilásból nálam Dunát lehet rekeszteni. A legváltozatosabb vastagságú, anyagú, felületű és árnyalatú szépségekre akadtam. A legtöbbjük már nem lenne elég nagyobb munkához - van, amiből turkálóból csak pár dekát találtam valamikor rég -, viszont ez a freeform crochet esetében nem probléma. (Úgyhogy a fonalfalásnak is adtam egy lökést :D, mégpedig 15 dekát)


Ha címet kellene adnom a sálnak - és miért is ne, hiszen a horgolás szerintem a freeformtól kezdve kacsingat a művészet felé -, akkor az Emlékek címet adnám. Mert az egyes fonalakat elővéve eszembe jutott egy csomó régebben horgolt holmi, azok az emberek, akiknek készítettem sapkát, poncsót, sálat, pulcsit, kiscipőt. És eszembe jutottak a régi minták is, csipkék, amiket szerettem, és amiket mostanában hanyagolok. Most nem előírás, hanem öltet alapján, teljesen szabadon szőttem, azaz horgoltam bele ezeket a mintákat is.


Az elsőtől az utolsó öltésig élveztem. Komoly agymunka is egyébként, hogy ne váljon unalmassá, ne ismételődjön semmi, és pont erre volt most szükségem a sok gombolós sál után, ahol azért nem túl sok mozgásterem volt.


Egy barátnőmnek készítettem, aki ezután a bejegyzés után vagy rohan át érte, vagy kerül a következő két hétben - majd meglátjuk. :)