Elismerés Apahajónak, avagy harc a férfiak egyenjogúságáért

Hazaértem Hamburgból és Budapestről. (És megtudtam, hogy Hamburgnak bár van tengerkapcsolata, de nincs tengerpartja, tehát se kavicsot, se kagylót nem lehet gyűjteni.) Általában nem szoktam mesélni az utazásaimról, mert nem a hobbimhoz tartozik ez a téma, most viszont két olyan megjegyzést is kaptam (nem a blogon), amit nem tudok szó nélkül hagyni.

Kis háttérinfó azoknak, akik nem a real life-ból ismernek: Ha a blog egy héten csak egyszer frissül, akkor eléggé biztosak lehettek benne, hogy épp szolgálati úton vagyok és az az egy poszt is időzített. Május-június hónapban nagyjából 15-18 napot leszek távol a családtól. Ez extrém, de azért előfordul, és jobb hónapokban is stabilan 3-5 nappal lehet számolni, amikor nélkülem futnak az otthoni dolgok. Nem volt ez mindig így. Do születésével teljesen kiszálltam a munkából, olyannyira, hogy következetesen nemet mondtam minden megkeresésre, sőt, még otthoni internetem sem volt, a telefont meg általában nem vettem fel, mert vagy szoptattam vagy aludtam, vagy bőgtem, szóval gyakorlatilag elérhetetlenné tettem magam. Az én szakmámban a munkák nagy része így is, úgy is fizetetlen, tehát elvileg elvégezhettem volna, de nekem fontos volt, hogy eleinte teljesen ott legyek fejben is a gyerek mellett. Négy és fél évet voltam otthon megszakítás nélkül - egészen Kristóf 15 hónapos koráig. Akkor kezdtem el dolgozni félállásban, ami nem lett volna lehetséges, ha anyukám nem támogat maximálisan. Fél évig minden hétköznap reggel jött hozzánk és a gyerekeket játszótereztette, főzött nekik, vigyázott rájuk. Amikor az ovi-bölcsi elkezdődött, akkor is ott volt stabilan a háttérben, és ha a gyerekek megbetegedtek, minden riasztásra azonnal ott volt és segített, amiért nagyon hálás vagyok azóta is. Ennek ellenére az én keresetem nagyjából viccnek volt mondható, még a lakbérre sem volt elég - én úgy fogalmaztam, hogy a van egy hobbim és szerencsére a férjem tudja finanszírozni. És ez a hobbi nem a horgolás volt, hanem a lelkészkedés. Apahajó, ahogy az ún. Átlag Férfi, kereste a család napi megélhetésének számottevő részét, és ennek megfelelő mennyiségű időt töltött otthon. Nekem úgy tűnt, hogy szinte semmit és hogy alig ismeri a saját gyerekeit. És akkor jött a nagy ugrás és a számunkra ismeretlen vizek.

Elköltöztünk Bécsbe, és elkezdtem egész állásban dolgozni. Eltelt pár hónap, amíg beálltunk a normál mostani rutinra, s ezalatt mindenféle felállás volt félnapos ovi-bébiszitter-ingázó férj felállástól a munkakereső apa-egésznapos oviig. Egy stabil pont volt: én rendszeresen elutazom több napra munkaügyben. És ezalatt az idő alatt  még soha nem fordult elő, hogy napokra előre feltöltöttem volna a mélyhűtőt előre lefőzött ételekkel. Ha sikerül, talán egy nagyobb bevásárlást intézünk utazás előtt, de erre se görcsölünk rá. Bármilyen furcsa, és bármennyire nem gondoltam volna négy évvel korábban, hogy így fogunk élni, minden tökéletesen működik a távollétemben. (Igen, megnyugtató, mert tudom, hogy ha meghalnék, a szobanövények ugyan elpusztulnának, de amúgy jól működne tovább az élet.) A ruhák bekerülnek a mosógépbe és onnan felvándolorolnak a szárítóra. Onnan az Átmeneti Helyre, ahol várják az összehajtogatást. Itt esetleg hosszabb állomásozás következik, de ez akkor is így van, ha itthon vagyok és csak simán az irodában dolgozom. Talán van egy kis különbség abban, hogy mikor ítéltetik koszosnak egy nadrág: szerintem ha otthon vagyok, akkor egy nappal korábban vándorol a szennyeskosárba, mint ha Apahajó a kapitány. A gyerekek tiszták, fogat mosnak, rendszeresen esznek, isznak, kapnak mesét és mindent, ami amúgy is a napi rutin része, sőt, még a mosogatógép is használatban van. Apró vicces esetek előfordulnak, például egy-egy utazásom után felfedezem Dóra harisnyanadrágját az én harisnyáim között vagy Kristóf pizsamanadrágját a Dóra szekrényében - ebből látszik, hogy a tiszta ruhák szortírozása alapesetben az én feladatom. (Apahajó mos és tereget inkább, ott meg mindegy, hogy melyik cucc kié.) Minden ellenkező híreszteléssel szemben azt kell mondanom, hogy az Y kromoszóma semminemű házimunka és gyerekgondozási teendő elvégzésében nem akadály a szoptatást leszámítva. De meglepő, hogy bár senki nem kérdez rá szemöldökfelhúzva, hogy vajon én mint nő képes vagyok-e kvalifikált munka végzésére és a családi költségvetés felének előteremtésére a gyerekek ellátása mellett, látszólag sokan kételkednek abban, hogy a férjem, egy Férfi megbirkózik-e ezalatt az otthoni teendőkkel. A hamburgi távollétem most nehezített pálya volt: rotavírus tarolt itthon. Eközben már én is aggódtam kicsit, mert egy beteg felnőttnek ellátni egy másik beteg gyereket és még egy egészségest is szórakoztatni közben tényleg nem könnyű. De nem lett volna könnyű nekem sem, tehát ez a probléma sem nemhez kötött. (Hozzáteszem, most először gondolkoztam, hogy anyukámat vészriasztom, de ezt is csak arra az esetre, ha Kristófot kiszáradással kórházba kellett volna vinni.) Megdöbbentő volt viszont, hogy egy héten belül ketten is kételkedtek abban, hogy lehet egy hétre egy férfira hagyni két gyereket. Az egyik kérdés így hangzott: "Amikor hosszú időre elutazol, a férjed szabadságot vesz ki?" - Hát hello. Már miért venne ki szabadságot, amikor a gyerekek reggeltől késő délutánig intézményekben vannak. Nyilván azért vannak ott, mert ha épp otthon (irodában) dolgozom, akkor is el vagyok foglalva fél ötig. Fél 5 és 8 óra között pedig pontosan 3 és fél óra van, amit el kell tölteni otthon. Nem kevés és sokszor rém fárasztó, de azért simán megoldható munka után, nem kell szabadságot kivenni hozzá. Én sem szoktam :)
A másik mondat még egy fokozattal erősebb: "Nem gondoltatok rá, hogy au pair-t fogadjatok?" (azaz olyan bébiszittert, aki nálunk lakik.) Neeeem, nem gondoltam rá. Egyrészt mert annyira azért nem keresünk sokat, hogy még ez is beleférjen a büdzsébe, másrészt nem viselném jól, hogy folyamatosan egy idegennel kelljen egy lakásban laknom. Harmadrészt meg minek? Hogy a gyerekeinket helyettünk valaki más nevelje fel? Hetente-kéthetente egy estét szívesen kiveszünk szabadra és elmegyünk táncolni vagy akárhova, és remek, hogy ezalatt a világ legjobb bébiszittere vigyáz a gyerekekre. De hogy azért bízzam másvalakire, hogy Apahajónak nehogy leckét kelljen ellenőrizni meg vacsorakenyeret kenni, amikor épp távol vagyok - ez nagyon távol áll tőlem, tőlünk.

Még mielőtt egy képzeletbeli férfiolvasó azt mondaná, mekkora papuccsal él együtt ez az anyahajó, idézem az érintettet: "Igazából macsó vagyok, aki elképzelhetetlennek tartja, hogy egy nőnek ki legyen szolgáltatva." És ha valaki képtelen feltalálni magát a háztartásban vagy a gyerekekkel, akkor az ki van szolgáltatva.
Fura ilyen személyes dolgokról írni, ráadásul egy bizonyára eléggé megosztó témában. De most egyszerűen nem bírtam csukva tartani a szám. Annyira keveset néznek ki sokan a férfiakból, úgyhogy muszáj kimondanom: Egyenjogúságot a férfiaknak! Hadd éljék meg ők is a családi szerepek széles spektrumát, hadd legyenek többek, mint önellátásra képtelen pénzkeresőgépek!