Elismerés Apahajónak, avagy harc a férfiak egyenjogúságáért

Hazaértem Hamburgból és Budapestről. (És megtudtam, hogy Hamburgnak bár van tengerkapcsolata, de nincs tengerpartja, tehát se kavicsot, se kagylót nem lehet gyűjteni.) Általában nem szoktam mesélni az utazásaimról, mert nem a hobbimhoz tartozik ez a téma, most viszont két olyan megjegyzést is kaptam (nem a blogon), amit nem tudok szó nélkül hagyni.

Kis háttérinfó azoknak, akik nem a real life-ból ismernek: Ha a blog egy héten csak egyszer frissül, akkor eléggé biztosak lehettek benne, hogy épp szolgálati úton vagyok és az az egy poszt is időzített. Május-június hónapban nagyjából 15-18 napot leszek távol a családtól. Ez extrém, de azért előfordul, és jobb hónapokban is stabilan 3-5 nappal lehet számolni, amikor nélkülem futnak az otthoni dolgok. Nem volt ez mindig így. Do születésével teljesen kiszálltam a munkából, olyannyira, hogy következetesen nemet mondtam minden megkeresésre, sőt, még otthoni internetem sem volt, a telefont meg általában nem vettem fel, mert vagy szoptattam vagy aludtam, vagy bőgtem, szóval gyakorlatilag elérhetetlenné tettem magam. Az én szakmámban a munkák nagy része így is, úgy is fizetetlen, tehát elvileg elvégezhettem volna, de nekem fontos volt, hogy eleinte teljesen ott legyek fejben is a gyerek mellett. Négy és fél évet voltam otthon megszakítás nélkül - egészen Kristóf 15 hónapos koráig. Akkor kezdtem el dolgozni félállásban, ami nem lett volna lehetséges, ha anyukám nem támogat maximálisan. Fél évig minden hétköznap reggel jött hozzánk és a gyerekeket játszótereztette, főzött nekik, vigyázott rájuk. Amikor az ovi-bölcsi elkezdődött, akkor is ott volt stabilan a háttérben, és ha a gyerekek megbetegedtek, minden riasztásra azonnal ott volt és segített, amiért nagyon hálás vagyok azóta is. Ennek ellenére az én keresetem nagyjából viccnek volt mondható, még a lakbérre sem volt elég - én úgy fogalmaztam, hogy a van egy hobbim és szerencsére a férjem tudja finanszírozni. És ez a hobbi nem a horgolás volt, hanem a lelkészkedés. Apahajó, ahogy az ún. Átlag Férfi, kereste a család napi megélhetésének számottevő részét, és ennek megfelelő mennyiségű időt töltött otthon. Nekem úgy tűnt, hogy szinte semmit és hogy alig ismeri a saját gyerekeit. És akkor jött a nagy ugrás és a számunkra ismeretlen vizek.

Elköltöztünk Bécsbe, és elkezdtem egész állásban dolgozni. Eltelt pár hónap, amíg beálltunk a normál mostani rutinra, s ezalatt mindenféle felállás volt félnapos ovi-bébiszitter-ingázó férj felállástól a munkakereső apa-egésznapos oviig. Egy stabil pont volt: én rendszeresen elutazom több napra munkaügyben. És ezalatt az idő alatt  még soha nem fordult elő, hogy napokra előre feltöltöttem volna a mélyhűtőt előre lefőzött ételekkel. Ha sikerül, talán egy nagyobb bevásárlást intézünk utazás előtt, de erre se görcsölünk rá. Bármilyen furcsa, és bármennyire nem gondoltam volna négy évvel korábban, hogy így fogunk élni, minden tökéletesen működik a távollétemben. (Igen, megnyugtató, mert tudom, hogy ha meghalnék, a szobanövények ugyan elpusztulnának, de amúgy jól működne tovább az élet.) A ruhák bekerülnek a mosógépbe és onnan felvándolorolnak a szárítóra. Onnan az Átmeneti Helyre, ahol várják az összehajtogatást. Itt esetleg hosszabb állomásozás következik, de ez akkor is így van, ha itthon vagyok és csak simán az irodában dolgozom. Talán van egy kis különbség abban, hogy mikor ítéltetik koszosnak egy nadrág: szerintem ha otthon vagyok, akkor egy nappal korábban vándorol a szennyeskosárba, mint ha Apahajó a kapitány. A gyerekek tiszták, fogat mosnak, rendszeresen esznek, isznak, kapnak mesét és mindent, ami amúgy is a napi rutin része, sőt, még a mosogatógép is használatban van. Apró vicces esetek előfordulnak, például egy-egy utazásom után felfedezem Dóra harisnyanadrágját az én harisnyáim között vagy Kristóf pizsamanadrágját a Dóra szekrényében - ebből látszik, hogy a tiszta ruhák szortírozása alapesetben az én feladatom. (Apahajó mos és tereget inkább, ott meg mindegy, hogy melyik cucc kié.) Minden ellenkező híreszteléssel szemben azt kell mondanom, hogy az Y kromoszóma semminemű házimunka és gyerekgondozási teendő elvégzésében nem akadály a szoptatást leszámítva. De meglepő, hogy bár senki nem kérdez rá szemöldökfelhúzva, hogy vajon én mint nő képes vagyok-e kvalifikált munka végzésére és a családi költségvetés felének előteremtésére a gyerekek ellátása mellett, látszólag sokan kételkednek abban, hogy a férjem, egy Férfi megbirkózik-e ezalatt az otthoni teendőkkel. A hamburgi távollétem most nehezített pálya volt: rotavírus tarolt itthon. Eközben már én is aggódtam kicsit, mert egy beteg felnőttnek ellátni egy másik beteg gyereket és még egy egészségest is szórakoztatni közben tényleg nem könnyű. De nem lett volna könnyű nekem sem, tehát ez a probléma sem nemhez kötött. (Hozzáteszem, most először gondolkoztam, hogy anyukámat vészriasztom, de ezt is csak arra az esetre, ha Kristófot kiszáradással kórházba kellett volna vinni.) Megdöbbentő volt viszont, hogy egy héten belül ketten is kételkedtek abban, hogy lehet egy hétre egy férfira hagyni két gyereket. Az egyik kérdés így hangzott: "Amikor hosszú időre elutazol, a férjed szabadságot vesz ki?" - Hát hello. Már miért venne ki szabadságot, amikor a gyerekek reggeltől késő délutánig intézményekben vannak. Nyilván azért vannak ott, mert ha épp otthon (irodában) dolgozom, akkor is el vagyok foglalva fél ötig. Fél 5 és 8 óra között pedig pontosan 3 és fél óra van, amit el kell tölteni otthon. Nem kevés és sokszor rém fárasztó, de azért simán megoldható munka után, nem kell szabadságot kivenni hozzá. Én sem szoktam :)
A másik mondat még egy fokozattal erősebb: "Nem gondoltatok rá, hogy au pair-t fogadjatok?" (azaz olyan bébiszittert, aki nálunk lakik.) Neeeem, nem gondoltam rá. Egyrészt mert annyira azért nem keresünk sokat, hogy még ez is beleférjen a büdzsébe, másrészt nem viselném jól, hogy folyamatosan egy idegennel kelljen egy lakásban laknom. Harmadrészt meg minek? Hogy a gyerekeinket helyettünk valaki más nevelje fel? Hetente-kéthetente egy estét szívesen kiveszünk szabadra és elmegyünk táncolni vagy akárhova, és remek, hogy ezalatt a világ legjobb bébiszittere vigyáz a gyerekekre. De hogy azért bízzam másvalakire, hogy Apahajónak nehogy leckét kelljen ellenőrizni meg vacsorakenyeret kenni, amikor épp távol vagyok - ez nagyon távol áll tőlem, tőlünk.

Még mielőtt egy képzeletbeli férfiolvasó azt mondaná, mekkora papuccsal él együtt ez az anyahajó, idézem az érintettet: "Igazából macsó vagyok, aki elképzelhetetlennek tartja, hogy egy nőnek ki legyen szolgáltatva." És ha valaki képtelen feltalálni magát a háztartásban vagy a gyerekekkel, akkor az ki van szolgáltatva.
Fura ilyen személyes dolgokról írni, ráadásul egy bizonyára eléggé megosztó témában. De most egyszerűen nem bírtam csukva tartani a szám. Annyira keveset néznek ki sokan a férfiakból, úgyhogy muszáj kimondanom: Egyenjogúságot a férfiaknak! Hadd éljék meg ők is a családi szerepek széles spektrumát, hadd legyenek többek, mint önellátásra képtelen pénzkeresőgépek!

Vasárnapi zárvatartás

A külföldre költözés egyik legnagyobb előnye, hogy amikor egy konferencián magyarokkal találkozom, akkor 1. rettentően örülök 2. megragadom a lehetőséget, hogy vadidegenekkel az anyanyelvemen beszélgessek. Furán hangozhat, de nekem ez utóbbi nagyon hiányzik. (Természetesen csak a juhtúró után)

Lényeg a lényeg, tegnap a burgenlandi pörkölt után még sokáig beszélgettünk a magyar asztaltársakkal - többek között arról is, hogy mit szeretek Bécsben. Erről a témáról persze vég nélkül tudnék ömlengeni, és szerintem írtam is eleget róla. Egy dolog viszont eddig még kimaradt, pedig visszanézve az elmúlt tíz hónapra, talán a legfontosabb összetevője a jóllétemnek. Ez pedig a vasárnapi zárvatartás.

Bécsben - illetve egész Ausztriában - vasárnap zárva vannak az üzletek. Oké, vannak kivételek: a pályaudvarokon és a kórházakban lévő élelmiszerboltok. Sőt, nemrég felfedeztük, hogy a belvárosban van egy pékség, ami kinyit - nyilván azért kapott erre engedélyt, mert kávéházat is működtet. (Már ha lehet kávéháznak nevezni, hogy egy magas asztalnál állva ihatsz egy kávét.) De egyébként szigorú a tilalom, még karácsony előtti vasárnapokon sem lehetett vasárnap ajándékok után rohangálni.

Persze, hogy furcsa volt az elején. Nem mintha otthon természetesnek vettem volna, hogy vasárnap plázázzak, de kényelmességből, feledékenységből azért előfordult, hogy valamit vasárnapra halasztottam. És persze az IKEA nagy kísértés volt. Hát itt nincs kísértés. Tervezés van, meg tudatosság. Hogy amíg a pelenkás korszak tartott, addig már legkésőbb szombat délelőtt meg kellett saccolni, elég lesz-e az otthoni tartalék hétfőig, s ha nem, akkor intézkedni. Volt, hogy szombaton délután zárás előtt sikerült még az utolsó pillanatban bejutnom a boltba - kitolva ezzel a kényszerű szobatisztává válási próbálkozást. És volt már olyan is, hogy valami okból nem vásároltunk be szombaton, és vasárnap nem épp vasárnapi ebéd volt, hanem valami olyan, amit a vészhelyzetkonzervekből össze lehetett hozni. Meg olyan is, hogy az elmaradt bevásárlás helyett valahol házon kívül ebédeltünk. Végül mindig megoldódott valahogyan a dolog, és nem bánom, hogy nem úgy, hogy vasárnap vásároltunk be.

Szeretem ugyanis ezt a bécsi ritmust. Szombaton lassan indul a nap, és ezt megtehetjük, mert a sarki bolt sem csak délig van nyitva, hanem ötig. (Vagy hatig? Nem is tudom, lényeg, hogy sokáig.) A nyugis reggeli után még mindig nyugisan folytatjuk, mehetünk játszótérre vagy múzeumba vagy sétálni csak úgy. Aztán ebéd, és délutáni szieszta. A nagybevásárlást - ami nem autós teszkózást jelent, hanem a környékbeli boltok egyikének meglátogatását - a gyerek(ek) alvásidejében intézem, tehát nincs az a hülye érzésem, hogy még hétvégén sincs idő velük foglalkozni. Mire felébred(nek), már kipipáltuk a beszerzőkörutat, van otthon másnapra ebéd és hétfőre uzsonnánakvaló is, feltankoltunk a nálunk sosem elég tejből, van mosószer és éjszakára pelenka is, úgyhogy akár indulhatunk is a délutáni programra. A vasárnap pedig teljesen a miénk. Amíg szombaton sokan vannak az utcán nagy szatyrokkal, addig vasárnapra teljesen belassul a város. Van, aki reggelivel egybekötött mozimatinéra megy, van, aki templomba, van, aki csak ebéd előtt kel ki az ágyból: nekik találták ki a vasárnapi brunch intézményét, amit több vendéglő kínál. Az emberek szép ruhában vagy lazán, sétálva vagy fülhallgatóval a fülben és kocogva élvezik a semmittevés napját. Nincsenek tömött szatyrok a kézben, nincs tülekedés, legfeljebb egy jobb fagyizó előtt. Zseniális életérzés, amit csak akkor lehet tapasztalni, ha mindenki egyszerre "nemvásárol". (Oké, biztos van, aki elzarándokol a pályaudvari boltokba, de ők most nem érnek.)

Mióta ezt a sokat utazós és 40 órás állást megkaptam, nagyon tudom értékelni a családdal együtt töltött időt. És nagyon értem, hogy mit jelent egy olyan hétvége, amikor csak telefonálni tudunk egymással. Nem igazán kárpótol, ha cserébe egy hétköznapon szabad lehetek. Oké, lehet haladni a házimunkával, lehet kicsit lazulni, de nem látom a gyerekeket, hiszen ők olyankor nincsenek otthon. Ilyenkor úgy néz ki, hogy egyhuzamban 12 napig alig tudunk egymásról. Az a pár óra esténként, amikor hullafáradt vagyok és amúgy is csak a napirend ledolgozására van idő, nem hoz sokat sem nekem, sem a gyerekeknek. A hétvégi egybefüggő szabadidőben tudjuk bepótolni, amire hétközben nem marad energia, idő. Emiatt is nagyon örülök a bécsi vasárnapi zárvatartásnak. Oké, hogy így is vannak a buszvezetők, orvosok, ápolók, stb, akik nem tudnak a hétvégén a gyerekeikkel lenni. De a bolti személyzet legalább igen. Mert orvos nélkül nem lehet meglenni vasárnap sem, de bevásárlás nélkül igen. Sőt, lazán. Sőt, szerintem jobban is, mint vele.

Nagyjából sejtem, hogy ezzel a véleménnyel kisebbségben vagyok Magyarországon, és hogy a vita a témában nem fog arra vezetni, ami szerintem jót tenne. Nagyot rontana egyes politikusok népszerűségén, és a népszerűség nagy kincs, nem hiszem, hogy feláldoznák. Kár, mert egy egészen új életminőséget ad, ritmust, kilégzést. A zsidó hagyomány szerint akkor jön el a Messiás, ha egész Izrael egyszerre megtartja a sabbatot. Szerintem akkor, ha egy vasárnap senki nem megy bevásárolni. Na, de viccen kívül - ti mit szóltok a vasárnapi zárvatartás gondolatához? El tudnátok képzelni?

Ez még mindig nem a nagy visszatérés

Több oldalról bökögetnek már, hogy kellene írnom, s persze témám is lenne, nem kevés. Az átmenet Budapest és Bécs között viszont még tart, s ennek köszönhetően rájöttem, mégis tudok élni anélkül, hogy naponta 50 blogot végignézzek és kétnaponta írjak a sajátomba. Sőt, horgolótű nélkül is kibírtam vagy két hétig. Mostanában inkább azt az életérzést próbálgatom, hogy hiányoznak a gyerekeim. Ha úgy vesszük, ez sem rossz, évekig nem voltunk távol annyit egymástól, hogy ilyen akár csak pillanatokra is átfusson a fejemen-szívemen. Hát most belevágtam, napi 10 órát töltünk külön, plusz az alvást. Nem csoda, hogy elkezdtem élvezni az olyan tevékenységeket, mint az uszonnakészítés és akkor se fordulok mérgesen a másik oldalamra, amikor reggel 6 és fél 7 között ajtónyitást majd lábacskák ütemes trappolását hallom.

Addig is, amíg újra horgolásokkal és egyebekkel jövök, nézzétek meg Divatkörte blogját. Aki egyébként nem más, mint Ági. Aki ezúttal nem főz, hanem horgol, köt és divatot kommentál.

Akkor hát mindenkinek kellemes iskolakezdést és napsütéses őszt, bis später!

Gyerekbetegségek

Ez a bejegyzés nem született volna meg, ha nincs az a fölöttébb agyament szabály, hogy az óvodai és bölcsődei hiányzások végén orvosi igazolást kell vinni.

Az orvosi látogatás ugyanis rizikós. Vannak azok a betegségek, amelyek nem túl komolyak, kis akármilyenszínű cucc az orrból, no láz, no köhögés, no gyengeség - mondjuk úgy, hogy nálunk ez elég általános egész télen. Nem is csinálnék belőle témát, ha nem lenne a közösség. Mert vannak napok, amikor tényleg kedvem lenne azt mondani, hogy a többi gyerek kedvéért maradjon otthon két napot, habár nem igazán beteg, de mégis. Ráadásul lenne hadra fogható nagymama, aki örömmel vigyázna rá. Na de semmi kedvem előtte és utána orvoshoz vinni, hogy ott a baromi hosszú várakozás közben összeszedjen valami tényleg komolyat. Papír nélkül viszont nem lehet hiányozni.

Na jó, a helyzet másrészt mégse olyan komoly, hiszen az orvos simán kiadja az egészséges igazolást a gyerek távollétében is. Hallottam olyan dokiról is, aki év elején bianko igazolásokat ad a szülőnek. (Mellesleg való igaz, egy anya legtöbbször pontosan tudja, hogy a gyereke beteg vagy egészséges.) De akkor kérdem én - mire ez az egész komédia? Minek plusz utakat, hosszú órás várakozásokat iktatni a napokba, amelyeken amúgy is szét kell szakadni és alig pár óra az, amit a családdal lehetne tölteni (és az is be van osztva az esti rutin feladataival)?

Így aztán marad az, hogy jár a gyerek oviba akkor is, ha taknyos, ahogy a többi gyerek is jár taknyosan - hiszen mindenki látja, hogy azzal semmi nem oldódik meg, ha csak az ő gyereke marad otthon. És adogatják egymásnak egész télen - az egyébként ártalmatlan - különböző bacikat. Otthon pedig akkor marad, ha lázas is és gyenge, nyűgös.

Mint például most. Azaz ilyenvolt szerdán este és csütörtökön, többek között 14 és 16 óra között is, amikor rendelt az orvos - naná, hogy alvásidőben, bár igaz, 15.30-r talán odaértünk volna, de akkor már nem szabad érkezni, ki is írják, hogy kérik a kedves Szülőket. Így hát csak telefonáltam az orvosnak, hogy jelentsem, a gyerek beteg és annyira gyenge, hogy nem kínoznám az elcipelésével (mert bár körzetes doki, de villamossal is fél óra odaérni, ami egy abszurd, különösen ha azt nézem, hogy 15 perc sétán belül két másik rendelőről tudok, ahol viszont nem vagyunk körzetesek.) Az orvos erre nagyban bólogatott, és megállapodtunk abban, hogy ma fogom elvinni a gyereket, amikor egyébként már elég jól van, majd hétfőn még egyszer az egészséges igazolásért. Ja igen, mert ha gyerek - mint nálunk szokás - szerda este betegszik meg, akkor leghamarabb hétfőn kérhetünk igazolást, pedig hétvégén már simán jól van. Vagy megtehetném, hogy reggel 8-ra elviszem igazolásért, amihez talán 9-re hozzá is jutnánk, akkor fénysebességgel elviszem oviba, ahova 9-ig kell érkezni, egyidejűleg pedig megjelenek 9-kor a munkahelyemen is. Ahonnan aztán fél 11-kor távozom, hogy megtartsam a hittanórámat, majd visszahúzok a munkahelyemre, délután pedig az oviba. A sors küklönös szeszélyéből ebből a négy helyszínből kettő-kettő egymás tőszomszédságábn van, így egy napon belül 3-szor tehetném meg oda-vissza a Szilágyi Erzsébet fasor-Deák tér útvonalat. A helyzet abszurditása magáért beszél, a munka hatékonyságáról nem is beszélek. (És arról, hogy eközben hányszor kell felmutatnom a bérletemet, de ez már egy másik történet.)

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy szabadságon vagyok, mert azt hittem, erőm határán vagyok, és MUSZÁJ pihennem és semmit tennem. Ha vallásos interpretációt keresnék, biztos azt mondanám, hogy Istennek vagy az a terve vele, hogy rövid távon beköltöztet a pszichiátriára, vagy az, hogy megmutatja, sokkal többet bírok, mint gondoltam. Hogy erre a tényre én nem vagyok kíváncsi, nyilván számára nem különösebben érdekes.

Hiperaktív

Mire jó, ha az embernek széles az érdeklődési köre?
Például arra, hogy nagyon tudjon örülni olyan lehetőségeknek, amelyek bár újabb munkát és még a mostaninál is szorosabb időbeosztást jelentenek, de a széles érdeklődési kör egyik régóta hiányolt szeletét pont lefedik.

Az ősz elején jöttek a gombolós sálak - ezek kapcsán kicsit belekóstolhattam abba, milyen is, amikor a hobbi munka lesz. Most pedig egy másik szívem csücske tevékenység, a hittantanítás készül teret találni magának a heti rendemben. Mindez a szokásosak: munka, háztartás, gyerekek reggeli szétszórása és esti begyűjtése mellett. És amellett, hogy az éjszakai huzamos alvás még mindig csak a vágylistámon található meg.

Mostanra bár jól beállt a napi rutin, azért rengeteg téren gyenge a teljesítményem. A főzés például szinte soha nem fér bele a napjaimba. Viszont igen magas fokra jutottam el annak művészetében, hogy hogyan lehet vacsorát készíteni a majdnem semmiből. Mert bevásárolni is igen ritkán jutok el, és akkor se tudok többet hazahozni, mint amennyit elbírok. Az, hogy a mosnivaló folyamatosan embermagasságban áll a fürdőszobában, mondjuk részben annak köszönhető, hogy jóval lassabban szárad a ruha, mint nyáron, viszont az ovizás miatt rengeteg ruhát használunk. E témában amúgy az utóbbi időben már sztrájkolni is kezdtem. A normál rend szerint ugyanis kellene egy utcai ruha, egy ovis benti és egy udvari, emellett külön a tornához heti kétszer és külön a néptánchoz heti egyszer. (Még jó, hogy a hittanhoz nem kell extra ruha!) Ez napi minimum négy váltás ruha, plusz a különfoglalkozásokra való. Tudjuk, ha egy gyerek felvesz egy ruhát 30 percre, az akkor is koszos lesz, így gyakorlatilag háromszoros mennyiséget kéne naponta mosnom csak az egyik gyerek után. Ezt mostanra meguntam, úgyhogy igyekszem olyan ruhában vinni reggel, amiben akár benn is játszhat (harisnya, szoknya). De még így is reménytelen vállalkozás a mosásban utolérni magam.

No de ha már egyszer az otthoni körülmények amúgy sem lehetnek ennél rosszabbak, akkor miért is ne vállaljak még heti négy hittant - ami persze nem is négy, hanem nagyjából 12 óra elfoglaltságot jelent készüléssel és utazással. Ha nem többet - mert mint kiderült, az egyik osztályban egyháztörit kell tanítanom, és bevallom, történelemmel legutóbb akkor foglalkoztam, amikor szigorlatoztam belőle, azaz kerek tíz éve. És hogy a történet még kerekebb legyen, egy kutatásba is belecsöppentem, amiről még nem sokat tudok, de pont a meglepetés-jelleg miatt képtelen voltam nemet mondani rá.

Hogy minderre rápihenjek - azaz nem, de ha már így alakult, akkor megpróbálom - egy hétig szabin vagyok. Írtam egy szép hosszú listát, hogy varrásban és horgolásban mi mindent kellene kipipálnom. Ez persze nem munka, nem :)

Van az a fura érzésem, hogy életritmusom és -tempóm kezd visszatérni a szülés előttihez. Most már csak abban kéne valami hasonlóságot előállítani, hogy annyit tudjak aludni és csendben lábat lógatni is, mint akkoriban.