Végre játék!

2006 márciusában kezdtem el blogolni, azóta annyi bejegyzést írtam, hogy már számba se tudom venni, sőt, az első nemgyerekes blogomhoz már a jelszót is elfelejtettem. Itt, az anyahajón jelenleg kb. 500 bejegyzésnél tartok - a számláló többet mond, viszont vannak köztük piszkozatok is, úgyhogy úgy ítélem meg, nagyjából most van a kerek jubileum: 500 bejegyzés, 7 év blogolás - mint a mesében!

Doris Chan Shoop-Shoop Capelet-ét készítettem el ebből az alkalomból Nektek, illetve egy szerencsés kedves olvasónak. Klasszikus fekete, mert egy fekete csipkekendőre minden nőnek szüksége van. Magabiztosságot kölcsönöz és bárkit vonzóvá tesz. Én egyébként ritkán hordok feketét, mert nagy felületen sápaszt, ezen a kendőn viszont átlátszik az alatta lévő ruha színe, így már rögtön nem olyan agresszív, sőt. Bevallom, amikor megláttam a képeket, rövid ideig megkörnyékezett a kísértés, hogy megtartsam magamnak - de nem, nem, legyen minden terv szerint! A terv pedig a kerek számokhoz kötődik: akkor fogok sorsolni, amikor 50 komment összegyűlik, azaz ötven jelentkező, aki szeretné megkapni ezt a kendőt. Tudom, irreális, nagyjából 30 bejegyzés összesen szokott ötven kommentet kapni. Na de az is mennyire valószínűtlen volt, hogy én belekezdek valamibe, és azt 7 éven keresztül majdnem napi rendszerességgel csinálom anélkül, hogy az a valami a fülembe ordítana, hogy foglalkozzam vele. Na ugye.

 A kendő egyébként sálként is hordható, sáltűvel vagy anélkül is, szimmetrikusan vagy aszimmetrikusan, szóval igazán sokoldalú barát lehet. Drops Lima fonalból készült, ami részben gyapjú, részben alpaka, nagyon kis puha, meleg, de nem tolakodó. Hűvös nyári estéken kis feketéhez is felvehető és persze az idei színhez, a smaragdhoz is remekül illik. Na de nem is dicsérem tovább, az mindig gyanús. A játékban való részvétel egyetlen feltétele a kommentelés, persze ha megosztjátok, talán hamarabb összejön az ötven és hamarabb postázhatom a nyereményt.

Ami a blogot illeti, mondanom sem kell, hogy nagyon sokat köszönhetek neki, és ez minden életszakaszomra igaz, pedig ebben a 7 évben legalább 3 nagyon különböző időszakom volt.
Amikor otthon voltam a gyerekekkel és még Debrecenben laktunk, akkor a blog volt az egérút az elszigeteltségből. Otthonról elmenni gyerekek nélkül barátnőzni nagyjából sosem tudtam. A blogon keresztül viszont megismertem egy-két embert és ők akkoriban a világ lakáson és gyereknevelésen kívüli részét képviselték számomra.
Aztán később, amikor különféle véletlenek folytán becsöppentem a hobbiblogok világába és én is elkezdtem megmutatni a horgolásaimat, akkor még több kedves embert ismertem meg. Először csak virtuálisan tartottuk a kapcsolatot, mára már részben személyesen is ismerjük egymást és számíthatunk egymásra. Mindez épp abban az életkorban, 30 körül alakult így, amikor pedig olyan nehéz új ismeretségeket kötni (és ha, akkor is általában a gyerekeken keresztül, ami ugyan szép, szép, de nem mindig túl mély.). Ezen a blogos közösségen keresztül kaptam kedvet kipróbálni új technikákat és tökéletesítettem ismerteket, emiatt tanultam meg varrni (vagy legyünk pontosak, kezdtem el varrni, mert tudásról még nincs szó), ezen keresztül ismertem meg sok tehetséges kézművest, akik bár nem is tudják, de sokszor velem vannak a munkáikon keresztül: Kricsár Annamária nyakláncai heti szinten kísérőim és még mindig megdicsérik sokan, Vadjutka magyar hímzéses medáljával ugyanez a helyzet. Zazálea zöld táskája igazi színfolt nyáron a kezemben, és sorolhatnám még sokáig.
Most pedig, amikor szintén egyfajta izolációban élünk, még ha nem is olyanban, mint amikor GyES-en voltam, a blog megadja azt az esélyt, hogy mégis megmarad a kapcsolat az otthoni ismerősökkel, barátokkal. Van, hogy a Barkás közös kötéshez vagy más blogos találkozóhoz igazítom a hazautazás időpontját. Mielőtt rémesen elérzékenyülnék, be is fejezem, és csak annyit mondok: nagyon köszönöm!

p.s.: ne csak a kendőt nézzétek, hanem a képet is a háttérben. Nem én festettem, de a családban marad :)