Rebarbarás édesség

A rebarbarával 9-10 éves korom körül ismerkedtem meg Jenaban lakó nagynénémnél. Addig ismeretlen világ tárult felém, a Kaffee und Kuchen világjobbító szokása: minden nap négy és öt között süteményt szervíroztak kávéval (kávét csak felnőtteknek, persze), és ráérősen csevegtünk. Azóta már számtalanszor volt lehetőségem tapasztalni, hogy Németországban - és úgy általában germánéknál - még a munka meg a konferencia is úgy megy, hogy koncentráltan megy a meló 4-ig, de akkor jön a szent kávé meg süti, csevegés és pihenés. Fél óra a Paradicsomban.

(Fulghum írja, ha jól emlékszem a Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes című örökérvényű műben, hogy a világ sokkal jobb lenne, ha uzsonnára mindenki meginna egy pohár tejet és megenne egy sütit, és totál igazat adok neki.)

Na szóval az egykori NDK-ban ettem először rebarbarát, és aztán sokáig egyáltalán nem. Rebarbarás süti receptem van ugyan, most mégsem azt sütöttem meg, mert kicsit macerás és két kiló rebarbara helyett csak fél kiló volt otthon.

Szóval fél kiló rebarbarát megfőztem cukros vízben (2-3 evőkanál cukorral, a víz pedig fedte a rebarbarát plusz egy pohár víz), majd pürésítettem az egészet vízzel együtt úgy, hogy tettem még hozzá az aprítóba egy almát nyersen. Külön felvertem háromnegyed doboz főzőtejszínt cukor nélkül (azért háromnegyedet, mert egy felbontott dobozt használtam el). Majd a tejszínt belekevertem óvatosan a rebarbara-alma pürébe és poharakba szedtem. A családi tetszésarány 3:1 a támogatók javára, de az Egyeske nem szeret semmit, ami savanykás. És ez savanykás - pont amennyire egy nyári édességnek lennie kell.