Az isteni gondviselésről pedig

...regényt tudnék írni, de most a lényegre szorítkozom.
A tökéletes mézes tésztája két perce pihen a hűtőben, holnap jönnek gyerekek a mézeskalácsbulira. Nem sejtettem volna, de ebben az egészben a legnehezebb a szódabikarbóna beszerzése volt. Mert miért is lenne ott a hiperszuperben, ahova tematikusan tartozik, a sütőpornál és egyéb cukrászhozzávalókál. Nem, kérem, a szódabikarbóna helye a pizzafűszer mellett van, közös nevező a Kotányi márkanév. (A link egyébként egész izgalmas, közép-európai történelem zanzásítva) A nemhiperben meg egyáltalán nincs - hát nem ismerik ezek az osztrákok a mézeskalácsot?
Na de a lényeg, hogy a tészta a hűtőben, és tudom, hogy ha nem lenne holnap a sütőbuli, akkor ma este se lett volna különösebb motivációm a begyúrásra.
Már figyelem magamon, hogy gyanakodva ébredek és gyanakodva figyelem napközben a telefont, mikor hívnak az iskolából vagy az oviból, hogy itt van, elkezdődött a Menetrendszerű Karácsonyi Betegség. Tegnap, amikor a furulyakoncert után Do egyik osztálytársa elkezdett sugárban hányni, már-már elkapott a megkönnyebbülés, hogy igen, itt van, már tudom, mivel töltjük a karácsonyt idén. De nem, egyelőre semmi. Azért a biztonság kedvéért ma megettem egy kiskanálnyi wasabipasztát, ittam egy kólát és egy gyomorkeserűt, amikor Közelebbről Nem Körülírható Érzés fogott el gyomortájon. A gyerekek még köszönik, jól vannak, a wasabit nem szeretik, gyomorkeserűt és kólát meg nem kapnak.

És hát visszanézve a két héttel ezelőtti listára, az jutott eszembe, hogy Aquinói Szent Tamás sok munkát megspórolhatott volna magának, ha nőnek születik és szül néhány gyereket. Mert minek is nevezhetnénk, ha nem istenbizonyítéknak, hogy például az említett listán az ádventi kalendárium ügy még a vártnál is egyszerűbben oldódott meg: november utolsó vasárnapján a gyerekek a templomban saját kezűleg állították össze az ádventi naptárjukat: 24 kis papírzacskó, mindegyikre számot ragasztottak, és berakták adott naphoz az adott ajándékot, csokit is, de mást is, szóval tényleg szuper és aztán itthon még szépen dobozba raktuk az egészet, ők meg boldogok. Amennyire látom, a meglepetés effektus így is megvan, hiszen fogalmuk nincs, hogy melyik napra melyik ajándék jut.

A szülinapi tortáról most inkább nem beszélnék, legyen elég az, hogy nem lett kerek (elfelejtettem, hogy a forma tönkrement és kidobtam, úgyhogy maradt az őzgerinc, amiben viszont nem sült át a tészta normálisan, de mindenki imádta engem leszámítva.) Kép nem készült róla, fedje a feledés jótékony fátyola a mű küllemét. Azért a szülinaposról igen, és szerintem ő egész jól sikerült.

Amin meg annyit emésztettem magam, hogy milyen anya az, aki a gyerek szülinapján szolgálati úton van (beosztott, hát milyen lenne), az is teljesen fölösleges volt. Így ugyanis két nappal előrehoztuk az ünneplést, mindezt elég spontán ahhoz, hogy Do nem tudott felkészülni rá. Ez nála konkrétan azt jelenti, hogy nem volt ideje túlpörgetni magát, aminek köszönhetően nem bőgte végig a saját szülinapját, mint tavaly meg tavalyelőtt. Tényleg jól sikerült, az ajándékról meg azt mondta, hogy az eddigi összes közül a legjobb, szóval tényleg tökéletes volt minden. Azt csak csendben jegyzem meg, hogy az ajándék egy beszélő játék volt, pedig nálunk ilyen elvből nincs, viszont az elveimet picit revideáltam és nem bántam meg. Majd még erről is lesz egy poszt, ha hozzájutok.

A pszichopatológia vizsgám nagyon emberbarát volt, a magyar iskola ügye meg spontán oldódott meg: mivel szolgálati úton voltam épp, csak utólag derült ki, hogy Apahajó elfelejtette ezt a programpontot, úgyhogy végül egy kellemes, stresszmentes napot töltöttek el együtt a gyerekekkel akkora mennyiségű édességgel (Café Landmann, amire egyébként irígykedek, de tényleg, meg karácsonyi vásár sütizéssel), hogy hazaérkezésem után a következő, nem tipikus párbeszéd hangzott el:
Do: Anyuci, amúgy nagyon jól éreztük magunkat nélküled.
K: Nem, nem is igaz!
Én: Ó, hát ennek nagyon örülök, tényleg.
K: Komolyan?
Én: Mindig örülök, ha jól érzitek magatokat, akkor is, ha pont nem vagyok ott.
K: Akkor jó, már azt hittem, hogy meg fogsz sértődni. Tényleg jól éreztük magunkat Apucival, mert rengeteg sütit ehettünk.

A furulyavizsga meg nemcsak azért volt jó, mert a tanárnő pontosan tudta, hogy egy vizsgán a gyerekek rémesen izgulnak, s ezért 3 mondatos köszöntés után rátértek a furulyázásra, hanem azért is, mert végre Do is látta, hogy az Old Mc Donald had a farm után is van még élet a furulyában, és hogy bőven érdemes tovább folytatni, akár még évekig is. (Mert amúgy épp váltani akart zongorára már, ugyanis unta a furulyát.)

És hogy még visszatérjek egy kicsit az étkezéshez: a gondviselés számlájára írom azt is, hogy az egész novemberi rettentő fura allergiás dolgaim mostanra többnyire megszűntek, és már semmi akadálya nincs, hogy a régi szokásoknak megfelelően a 30 perces sajtfondü kerüljön az asztalra 24-én este, s ha minden igaz, még a mandulás habcsókból is ehetek majd.

A cipősdoboz is elkészült, épp ma adtam át valakinek, aki épp hazautazik hétvégén és 10 percre lakik majd a Nyugatitól; és az egész olyan szépen illeszkedett egymásba és alakult ki, hogy tényleg egészen megnyugodtam, hogy lesz itt karácsonyi hangulat, még ha kevesebb küldő dekorációval is, mint más években és ha még nem is álok sehogy az ajándékokkal.

Amúgy az ajándékok igazán izgalmasak. Az egyik gyerek varázspálcát kért, hogy azzal bármit elő tudjon varázsolni, amit szeretne kapni (Aquinói Szent Tamás veszett el benne, avagy e fiúból pap lesz, akárki meglássa), a másik meg zongorát, amit nemcsak anyagi okokból nem fog megkapni, hanem vándorcigány életmódunkból következően sem. Így aztán könnyen lehet, hogy rájönnek, hogy is áll a dolog az ajándékokkal. Még jó, hogy a Mikulásban még hisznek - hála a cégnek és a szolgálati útnak, hiszen így a Mikuláshoz tutira semmi közöm nem lehetett, még ha más gyerekek rebesgetik is ezt a dolgot.

Hát így állunk 12 nappal karácsony előtt, tökéletes mézestésztával a zsebünkben hűtőnkben.