Gasztrokirándulás Magyarországon

Ahhoz, hogy újabb fonalas poszttal jelentkezzem, pár utolsó simítást kell tennem: egy kész kendőt blokkolni, egy másik készt festeni, egy nyakmelegítő lógó szálvégeit eldolgozni, egy mintában néhány betűt kijavítani. De mostanában valahogy más dolgok kötnek le. Nyáron például szerintem többet foglalkoztam az étkezés témakörével, mint szerintem bármikor életemben, úgyhogy előre is elnézést, ez egy evős poszt lesz
.
Történt pedig, hogy amikor - rendszeres testmozgás ellenére - a kedvenc nyári nadrágom nem tudtam begombolni és boltba sem találtam passzoló nadrágot (mert miért is híznék egyenletesen, hogy a következő konfekcióméret jó legyen), akkor eldöntöttem, hogy nem kenem ezt a dolgot arra, hogy minden nadrágot elszabtak ebben a szezonban. Mondják, hogy a fogyás 80%-ban az étkezési szokásokon múlik és csak 20%-ban a testmozgáson. Ez rám teljesen igaz volt, mert az a lelki mechanizmus működött, hogy elmentem futni vagy jógázni, aztán rémesen éhes lettem és teljes nyugalommal ettem utána. Mint kiderült, jóval többet, mint amennyit a mozgás mennyisége indokolt volna, legalábbis csak ennek tudom be, hogy a sport ellenére egyre kisebbnek tűnt a már említett nadrág. Nem is akarok ezzel a témával sokáig untatni senkit, így csak annyit, hogy a józan matematika segített rajtam, a kalóriaszámolás. Néhány nap alatt kitapasztaltam, hogy mennyi a lehetséges és hogy lehet ezt betartani úgy, hogy közben éhes se legyek, finom is legyen és úgy egyáltalán ne érezzem azt, hogy most nekem rossz. Két hónap elteltével azt mondhatom, hogy éljen a matematika!

Mindezt azért írtam le, mert abban a pillanatban, ahogy kitettük otthonról a lábunkat augusztusban, rögtön rájöttem, mennyire törékeny a beállt egyensúly. A két hét szabadság alatt négy városban jártunk, rokonokkal találkoztunk vagy rokonokat látogattunk. Az év többi részében az esti "elmegyünk sétálni és eszünk valamit" csak ritkán fordul elő, ilyenkor kihasználjuk, hogy a nagyszülők szívesen leteszik aludni a gyerekeket és lelépünk. De vajon lehet-e büntetlenül naponta lelépni és bekapni valamit - anélkül, hogy az elmúlt hetek kalóriaszámolós vívmányait tönkretenném? Ez volt a kísérletem tárgya, mégpedig úgy, hogy két hétig mérleg sem állt rendelkezésemre, netet sem használtam, tehát teljesen a megérzéseimre kellett hagyatkoznom.

A 40 fok körüli hőmérsékletnek köszönhetően - és mert a bulihangulathoz szerintem nagyon nem passzol a szénsavmentes ásványvíz kizárólagos fogyasztása - megismertem Pécs és Budapest limonádé-kínálatát. Bécsben persze könnyebb lett volna, ott ezek a flancos limonádék nem jellemzőek, helyette van Soda-Zitrone, ami tényleg nem más, mint szódavíz egy fél citrom levével. Nincsenek hozzá mindenízű szirupok, gyakorlatilag kalóriamentes. Magyarországon tehát próbáltam lavírozni és általában szirup nélkül kértem a limonádét, de azért nem mindig.  Ha már nem nyaralok a Bahamákon vagy mondjuk Horvátországban a tengernél, legalább igyak egzotikus limonádét, nem igaz?

A Villányban töltött pár nap pedig nem telhetett el bor nélkül, s aztán az országban itt is, ott is kóstoltunk valamennyit, viszont hőség ellen amúgy is a fröccs a legjobb, tehát ha már alkohol, akkor inkább fröccs. Rá is akadtunk Pécsen egy remek helyre, a Lompos Uszkárra, amely olvasó- és fröccsliget, minden fakszni nélküli kerthelyiség, ahol olvasni és fröccsözni lehet és nyugodtan beszélgetni. Nincs hatalmas választék, de ami van (mármint amit próbáltunk), az tökéletes, és végre nem néztek rám furán, amikor vörös fröccsöt kértem. A falusi muffin vagy valami hasonló néven futó sütit pedig ki fogom otthon is kísérletezni, annyira ízlett. Kenyértészta, szalonna és pesto - fogyókúra esetén merésznek tűnik, de ugye a kalóriaszámlálás lényege, hogy nincs tiltott étel, csak tiltott mennyiség.

A legtutibb étel persze, amiből garantáltan lehet mennyiséget fogyasztani, ugyanakkor a legjobb, az a rukkolasaláta parmezánnal. Ehhez a két említett hozzávalón kívül nem is kell különösebben más - pici olívaolaj esetleg - ennek ellenére a legtöbb helyen, ahol egyáltalán az étlapon van, nem tudják megállni és minimum koktélparadicsomot tesznek hozzá. Nem rossz, csak épp teljesen fölösleges flanc. Azért ettem egy igen jól sikerült variációt belőle az Alibiben, a Jogi Kar előtt a Kecskeméti utcán. Ez a környék egyébként is nagy felfedezés, személy szerint jobban tetszik, mint a Ráday utca. Ugyanitt, szinte szemben található a Sonkaarcok. A dizájnnal sokat nem tudok kezdeni, és volt még egy másik fura érzésem is, amit nehéz megfogalmazni, talán a pincérből áradó sznobizmus és leereszkedés bántott. A hely tehát nem kap ötöst összességében, viszont elismerem, hogy a konyha remek. A spanyol éttermekben azt szeretem a legjobban, hogy nem egy hatalmas adag ételt kap maga elé az ember, hanem tálakat, amelyekről az egész társaság csipegethet. És hogy tisztán látszik, hogy nem a mennyiségre utaznak, hanem a minőségre. Ez pedig pont egybevágott az én nyári projektemmel is.

Ha már ezen a környéken vagyunk, akkor a Táskarádiót is megemlítem. Ehhez a helyhez kissé ambivalens élmények fűznek, mégis gyakran kötünk ki itt. Oké, az egyik ok nyilvánvaló: imádom olvasgatni a falon az úttörők tizenkét pontját. Olyan fiatalnak érzem magam ilyenkor mindig. A másik az talán a remény. Nem lehet benne biztos az ember, hogy jót fog kapni, de mindig van remény. És persze abban is kell reménykedni, hogy az az étel, ami tegnapelőtt annyira ízlett itt (kacsamáj zsírjában borkorcsolyaként), az ma is jó lesz. Ami nem evidens. Mert amíg egyik nap remek volt a máj, mi több tökéletes állagú, ízű, ugyanakkor mindössze pár karika zöldséget adtak mellé, addig pár nappal később komplett főételként hozták ugyanezt rém sok és igen jó vegyes salátával, a máj minősége viszont felejthető volt. A juhtúrós sztrapacska elviselt volna határozottan nagyobb mennyiségű juhtúrót, ugyanakkor a sztrapacska pont olyan volt, mint amilyet vártam. Csak épp tehéntúróval, ami azért bosszantott. Tetszett, hogy voltak jó borok, nem tetszett, hogy a pincér rám akart tukmálni egy állítólag még jobbat, aminek már a szagától is undorodtam. De oké, még ez is előfordulhat. Hogy mit akart ezután elérni azzal, hogy kifejtette, eddig én vagyok a második vendég, akinek ez a fantasztikus bor nem jön be, azt viszont már tényleg nem tudom. Érezzem magam hülyének? Szálljak magamba? Na hát ilyenekre gondolok, amikor azt mondom, hogy ambivalens a helyhez való viszonyom. Bármikor érhetnek kellemes és kellemetlen meglepetések itt - és talán a bennem élő meglepetésszerető gyerek az, aki újra és újra beül a Táskarádióba.

Azért a Rádayban is lett egy új felfedezettünk: a Púder. A kedves, nem tolakodó, nem okoskodó, nem sznob, nem leereszkedő pincérekért már annyira hálás tudok lenni, s ha ehhez még jó fröccs és jó fröccskorcsolyák is jönnek, akkor tényleg lazán hátradőlök és csak élvezem az esti hűvös levegőt.

A nem tervszerű és nem is reprezentatív gasztrokirándulásunk egyik pozitív felfedezése, hogy végre azokra is gondolnak az éttermekben, akik este szívesen harapnának valamit, de nem vágynak hatalmas szelet húsokra hatalmas vegyesköretekkel.
Sajnos bőven akadtak ellenkező tapasztalataink is, és a minőség nem mindig korrelált az árral, hogy finoman fejezzem ki magam. Villány inkább egyszerű kinézetű pizzériája és az abban kapható tonhalsaláta például egyértelműen felette van a csúcskategóriás éttermének - ahova egyébként szerintem nem ültünk volna be, ha lett volna erőnk három lépést tovább menni a 42 fokban - s ahol például egyáltalán nem volt saláta az étlapon. Még leírva is csak bámulom ezt a mondatot és nem értem, nem értem, nem értem. Azt még kevésbé, hogy ha így van, akkor a pincér miért válaszolta az első kérdésemre, miszerint Kínálnak salátát?, azt, hogy igen, tessék, nézze át az étlapot.

Villány egyébként önmagában egy szürreális élmény volt. Nem mondom, jól éreztem magam, de ez nem a külső körülményeken múlt, hanem a remek társaságon és azon, hogy jól akartam érezni magam. Azóta is eltűnődöm, hogy Magyarország egyik leghíresebb borfaluja hogyan engedheti meg magának, hogy ennyire magasról tegyen a turistákra és hogy mi lehetne belőle, ha picit is megerőltetnék magukat és nagyobb lenne a vendégcentrikusság.

Mivel az utazásunk célja a gyerekkori élményeink felidézése volt, természetesen Lillafüred és Tapolca sem maradhatott ki. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a két kirándulóhely büfésorán az elmúlt húsz évben nem történt komoly változás. Sem a berendezés, sem az étlap nem változott - hacsak nem számítjuk a gyros-t, ami egész biztos nem volt kapható a gyerekkoromban, de az is lehet, hogy a személyzet is ugyanaz. Lillafüreden mindenesetre végre ettem normális lángost. Ha valaki azt gondolná, hogy ez sem illik nagyon egy diétába, akkor azt megnyugtatom, hogy a lángos után tettünk egy kb. 3 órás kirándulást jó sok szintkülönbséggel, szóval még így is bőven megvolt a napi mérleg. Amilyen jó benyomást hagyott Lillafüred, annyira rosszat Tapolca, ahol egyébként az étlap teljesen ugyanaz. Ebből is látszik, hogy nem is az a lényeg, mi az étel neve, hanem hogy szívvel készítik-e. Azért rendszeres fogyasztásra nem alkalmasak ezek a turistabüfékben kapható dolgok: a rántott ezmegaz hasábburgonyával a standard, kivételt csak a halászlé, gulyás, túrós csusza képeznek.

Azt hiszem, egy pár hónapra előre teljesítettem a házon kívüli evés adagját, és kifejezetten jó lett a benyomásom. Aminek pedig nagyon örülök: lassan, de biztosan hatott a matematika - még úgy is, hogy csak hozzávetőlegesen számoltam. Számolok egyébként más irányba is, mert a gyerekek (nem)táplálkozását nap mint nap látva komolyan aggódni kezdtem. Most épp egy bombabiztosnak kikiáltott módszert tesztelek rajtuk, amely elvileg megakadályozza, hogy mindent a tányéron hagyjanak, én pedig felegyem a maradékaikat - de erről majd legközelebb.