2013. április 3., szerda

Ha még maradt a húsvéti sonkából





Minden évben új kihívás számomra a húsvéti sonka elfogyasztása. Ez egyébként tökéletesen szimbolizálja azt, ahogyan lassanként elvesztem a kapcsolatot a régi, megszokott ünnepi szokásokkal. Nagyon szeretek enni, sőt, finomakat enni - nemcsak ünnepen. És szeretek annyit enni, hogy jóllakjak, de annál nem többet. És az a benyomásom, hogy régebben az ünnep jellemzője az volt, hogy az asztalon a hétköznapinál jóval különlegesebb ételek voltak, s ezekből ráadásul annyi, amennyit nagy rákészüléssel se lehetett elfogyasztani. Értem a mögötte lévő szimbolikát is, a bőségvarázslást: ha az ünnepen kevés van, máskor is szűkölködik a család, ha az ünnepen bőség van, máskor is az lesz. De mindez nagyon messze van a mostani életünktől. Szerencsére a hétköznapokon is tudunk változatosan és finoman táplálkozni, és nagyobb extrákra ünnepen sem vágyom, sőt, egyre inkább tudom értékelni a fakszni nélküli ételeket, a természeteshez közeli ízeket. Ami pedig a mennyiséget illeti, nem tudok, nem is akarok ünnepen sem többet enni, mint máskor, nincs igényem háromféle sültből választani, egyáltalán, sokkal kevesebb hússal, sőt hús nélkül is ünnep az ünnep. (Viszont érdekes módon az évnek pont a böjtre eső télvégi szakaszában kívánom inkább a zsírosabb-kiadós ételeket, míg nyáron hetekig eszembe sem jutna a hús, ha a többiek kedvéért nem vennék néha.) Karácsonykor már évek óta drasztikusan egyszerűsítek és semmiféle tradícionális ételt nem főzök, nem görcsölök a beiglin és nem úsztatok élő pontyot a fürdőkádban. Azért ettől függetlenül nem éhezünk, viszont nem is töltöm az ünnepeket nonstop a konyhában. Így alakult. Eleinte szükségből, mert a lelkész pont ünnepkor ér rá legkevésbé a konyhában szöszölni, de tulajdonképpen mostanára úgy érzem, pont ez a jó nekem. A család meg egyelőre nem protestál hangosan. Nem tudom, így fog-e maradni, könnyen lehet, hogy idővel visszaváltozik minden a régibe, például ha a gyerekek húszabáló kamaszkorba lépnek.

A húsvét kicsit más, ott még tradicionálisabb maradtam. A sonka-tojás-kalács reggeli valahogy hozzátartozik az ünnephez, ugyanakkor annyira idegen a hétköznapi étkezési szokásaimtól, hogy a húsvét vasárnapon kívül eszembe nem jutna ilyesmit enni. Így esik, hogy a húsvéti sonka eltüntetése (még ha picit készítünk is) minden évben kihívás.

Átlényegült már kiadós ebéddé spenóttal leveles tésztába töltve, lett belőle esti saláta. Most is a könnyű vacsora műfajban próbálkoztam: személyenként egy mélytányért teleraktam vegyes zöldsalátával, egy kb 1 centi vastag szelet sonkát felkockáztam, serpenyőben gyorsan átmelegítettem és a saláta tetejére szórtam. Hozzákanalaztam még 3 evőkanál magozott olívabogyót, megöntöztem kevés olívaolajjal és balzsamecettel, majd mindezt összekevertem pár gyors mozdulattal. Ötperces vacsora, egy kellemesen fárasztó jógaóra után nincs is szükség ennél többre.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jól leírtad az ünnepi étel, finomság problémáját! A sok sütire viszont egy magyarázat: személyes ajándék olyannak, akinek vagy nincs ideje, vagy nincs kedve sütni. Anyukám most rákapott egyébként, mostanában többször sütött úgy szeletsütit, hogy az egészet vitte. A legutolsó reakció: évek óta nem ettem zserbót!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, ez tök jó ötlet! KArácsonykor én is szoktam aprósütit ajándékozni, de tkp simán lehetne máskor is.

      Törlés