Kétnyelvű gyerekkor

Gyermek áll a tükör előtt, próbálja a most kapott pólót, felkiált: Ó, de schön! - Majd kijavítja magát: Wie szép! majd megrázza a fejét és látszik, hogy küzd a fejében lévő káosszal: Nagyon tetszik, mindig is ilyen pólóra vágytam!

A jelenet nem egyedi és még véletlenül sem "csinált".

Amikor másfél éve Bécsbe költöztünk, egyik gyerek sem tudott németül egy szót sem. Na jó, talán egy szót. Költözés előtti hetekben elkezdtem nekik képeskönyvet nézegetve állatneveket tanítani. Nem mintha nem lehetne élni álltanevek nélkül, de gondoltam, nem árt egy kis sikerélmény meg az, hogy legalábbis felkészítsem őket arra, hogy mit is jelent, hogy nem mindenki egy nyelvet beszél. Persze elvileg tudták ezt, mert hallották a családot különböző nyelveken telefonálni (tolmácsapukával nem kunszt) meg tudták, hogy apa oroszra megy, de persze ez még nem vérre ment. Meg az első ovis nap előtt azt is megtanítottuk nekik, hogy mit kell mondani, ha WC-re akarnak menni - nehogy már nekik is az legyen a felejthetetlen élmény, hogy állnak valahol külföldön és nem tudnak kikéredzkedni. Na de ezzel együtt: nem tudtak németül.

Mindenki jött a szokásos szöveggel, miszerint a gyerekek könnyen tanulnak - ezen már akkor is mosolyogtam, mert olyan nincsen, hogy "a gyerekek". Meg mi az, hogy "könnyen" - ha valaki mondjuk nagyon gyorsan tanul és már három hónap alatt eljut egy alap kommunikációs szintre, az még akkor is kilencvenszer úgy kel fel reggel, hogy "ma sem fogok semmit érteni és ma sem fogok senkivel beszélgetni tudni az oviban". Na jó, hétvégén nem, de ez még akkor is brutálisan sok még egy felnőttnek is, gyereknek meg főleg. Szóval már az elején is tudtam, hogy kemény feladat elé állítjuk a gyerekeket, pedig akkor még nem is láttam a dolgok részleteit.


És tényleg, az csak egy városi legenda, hogy a gyerekek könnyen tanulnak nyelveket. Inkább azt mondanám: a gyerekek a felnőttekhez hasonlóan nagyon különbözőképp tanulnak nyelveket. És leginkább akkor, ha van motivációjuk. Mert ott van pl. Do, aki mindenhova becsöppenve 5 perc alatt középpontba kerül és folyton van mondanivalója. Természetesen így kellett lennie ennek az új oviban is, ahol németül beszélnek, így nem volt mese, beszélni kellett. Hogy az első napokban a kommunikáció kimerült abban, hogy minden játékban azt kiabálta, hogy Stop? Hát igen, ez egy közös szó volt, beszélni pedig kell, tehát stoppolt. Fél év múlva aztán, amikor egy német barátnőm jött vendégségbe és képeskönyvet hozott nekik ajándékba, döbbenten hallgattuk, hogy a képek alapján elmeséli németül a hét kecskegida meséjét és lazán cseveg a barátnőmmel. (Azért döbbentünk meg, mert otthon nyilván magyarul beszélünk és nem derül ki, hogy mennyire tudnak németül.)


És aztán ott a másik véglet, K., aki köszöni, remekül eljátszik magában, a többiek inkább csak akadályozzák (oké, mostanra ez változott, de két és fél évesen még tényleg nem volt egy nagy csapatmunkás, ráadásul magyarul se nagyon akart beszélni, azt is rémesen selypítve.) - nem meglepő, hogy hónapokig nem jutott túl a túléléshez feltétlenül szükséges szavak megtanulásán. És mert a túlélést más módon is el lehet érni, mint beszéddel, ezért még a felfokozott agresszió problematikájával is meg kellett küzdenünk. Mondtam is az óvónőnek, hogy ne gondolja, hogy a gyermek ennyire durva, agresszív és ilyen csúnyán beszél. Magyarul szelíd, kenyérre lehet kenni, csak épp németül az oviban tanul, ott meg ez a stílus a gyerekek között. Úgy egy év és néhány hónap után már az ő némettudása is egész sokat fejlődött, bár korántsem olyan jó, mint Do-é.


Van viszont egy probléma, amivel nem számoltunk előre, ez pedig a magyartudás. Mert nem úgy van, hogy a kétnyelvű gyerekek a fő nyelvhez megtanulnak egy másodikat, hanem sajnos a második nyelv az első rovására is fejlődik. Egyszerűen azért, mert a nap nagyobb részében nem hallják a magyart, és véges azoknak a témáknak a száma, amelyek egy normál esti rutinban előkerülnek. Az meg csak hab a tortán, hogy nekünk is több germanizmus csúszik ki a szánkon, mint otthon - pedig próbálunk odafigyelni.


A téma kimeríthetetlen, úgyhogy ígérem, folyt. köv.!