WIPszerda: Tavaszi terítő és egyéb műhelytitkok

- Gyerekek, hát csak engem zavar, hogy mindenfelé a lakásban dolgok vannak szétszórva a padlón?
- Sajnos attól tartok, igen. Esetleg még apát. 
(Jelenet egy elképzelt család életéből)

 ***

Pár hete volt egy kis eszmecsere FB ismerősök között arról, hogy egyeseket irritál, amikor bizonyos amerikai háziasszony-bloggerek azt a látszatot keltik, mintha náluk minden egyes nap lenne frissen sült hétrétegű torta, a gyerekek mindig színben harmonizáló stílusos ruházatban túrnák a homokot, de csak annyira koszolnák össze magukat, hogy az a maszatosgyerek-fotókhoz pont elég legyen, satöbbi, satöbbi. Mondjuk az életemben bőven van elég irritáló esemény ahhoz, hogy az ilyenek még nem érjék el az ingerküszöbömet - meg ebből a fajta blogból nem is túl sokat olvasok -, de egyébként is teljesen megértem, ha valaki a blogjába nem az egész életét teszi ki, hanem csak azt, amit vadidegenek előtt is vállalni tud. És valljuk be, még ha teljesen normális is, hogy odaég az ebéd, amíg egy nemvárt telefont intéz az ember, azért mégsem ez lesz a következő poszt témája. Persze, amikor az Anyahajó indult, még a horgolás előtti korszakban, rendszeresen írtam az anyaságnak azon élményeiről, amelyeket senki nem ver nagy dobra. Kaptam is érte hideget-meleget, többek között, hogy azért fogy a magyar, mert aki engem olvas, annak tutira nincs kedve szülni. Ezt meg nem szolgált bóknak vettem, mert közvetlen hatással lenni egy nép demográfiájára igazán nem semmi. (Mondjuk a blogger-statisztikák alapján nem valószínű, hogy alapja lett volna ennek a bóknak.)

 Aztán békésebb témákat választottam, részben meguntam a támadásokat, részben hozzászoktam ahhoz, hogy napi háromszor két óra alvással is működjek, aztán meg a gyerekek mégiscsak megtanulták átaludni az éjszakát, nem estek le minden nap a játszótéren valamiről, ha két másodpercre félrenéztem és már nem vártam el egy jó naptól, hogy kellemes félórás sétával végződjön kettesben andalogva Apahajóval. Harcedzett anya lettem, úgyhogy a blogban maradt a dolgok szép oldala, fonalak, horgolások, receptek, ilyesmi. Van viszont az a helyzet, amikor mégiscsak fel kell villantani, hogy mi van a kulisszák mögött. Különben nehezen érthető, hogy a tavaly decemberben elkezdett tavaszi terítő, amelynek első 65%-a néhány nap alatt készült el, miért van még mindig WIP-állapotban, mégpedig változatlanul 65 %-os készültséggel. Hát ezért:

Nálunk mostanság dúl a hatéveskori krízis. Nem tudtam volna amúgy, hogy van ilyen, ha nem meséltem volna néhány közeli barátnak arról az őrületről, ami úgy két-három hónapja tart és ők erre nem kérdeztek volna vissza mindent értő tekintettel, hogy ugye, pont most volt hat éves a Gyermek. Úgy látszik, hat évesen mindenki megkergül átmenetileg. Unják az ovit, a szülők kezdenek totál kínossá válni, és amúgy is, miért nem lehet kizárólag édességen élni. 

Hatévesünk egyik nap - még valamikor télen - a változatosság kedvéért nem úgy bőgött, mint amikor dühös, hanem mint amikor szomorú. Hát mi a gond. ÁÁÁÁ, ezt nem lehet elmondani. Ó, dehogynem, nekem bármit elmondhatsz. De haragudni fogsz. De nem. De igen. De megígérem, hogy nem. ÁÁÁÁ, nem merem elmondani. Na de tényleg és becsszó. Na jó, megmutatom, de tényleg ne haraguhudj. 

És akkor a gyerek odavezetett a nappaliban a kisasztalhoz és megmutatta a horgolt terítőn a lyukat, amelyet saját kezűleg vágott bele. Aztán amikor látta, hogy betartom az ígéretem és tényleg nem haragszom rá, sőt, még vigasztalni is próbálom, akkor odavezetett az étkezőasztalhoz és azon a terítőn is megmutatta a lyukat, amit saját kezűleg vágott bele. Mondjuk ez már jobban fájt, mert azt tényleg nagyon szerettem, de hát megígértem, hogy nem haragszom, szóval nem haragudtam. 

Tudod, ez bármikor előfordulhat, hogy valaki belevág a terítőbe, ezért szoktam mondani, hogy amikor barkácsoltok, vegyétek le a terítőt. De én ezt nem véletlenül csináltam, hanem szándékosan. 

Na paff. Ennyit a hatévesek frusztrációjáról, amelyet azzal vezetnek le, hogy az anyjuk sk horgolt terítőit vagdossák. 

Megnyugtatásotokra mondom, hogy az egyik terítőt nem annyira sajnálom, a másikat meg valamennyire sikerült megmenteni, azaz ha valaki nem tudja, hogy lyukas, akkor nem veszi észre, csak mondjuk mosógépbe már nem merem belerakni. A Gyermek teljesen meg volt hatva, hogy milyen hidegvérrel kezeltem a helyzetet és még én vigasztaltam az eset után őt. Amúgy ha valaki nyolc éve azt mondta volna nekem, hogy így fogok reagálni az esetre, nem hittem volna, szóval igenis, képes az ember a változásra, csak mondom. Viszont az akkoriban minden este öles léptekkel előrehaladó tavaszi terítőmet akkor félreraktam és azóta se nyúltam hozzá. Megvárom, amíg családilag túléljük a hatévesek krízisét.