Hogyan varrjunk be cippzárat, ha nincs kedvünk hozzá?

Természetesen ugyanúgy, mintha lenne kedvünk hozzá - már ha a technikai oldalát nézzük a dolognak. Engem azonban sokkal jobban szokott érdekelni a dolgok lelki oldala. Jelen poszttal ebben az értelemben rokon ez a bizonyos ősrégi kalauz a fonalvásárlás mikéntjéről.

Adott tehát egy láda az íróasztalom (varróasztalom, kreatív asztalom, lomtáram) mellett, amelyben azokat a holmikat tárolom, amik már majdnem kész vannak, csak még röviden elő kell venni hozzá a varrógépet, illetve azok, amelyek javításra szorulnak: tíz kézi öltés, egy felvarrandó gomb, ilyesmi. A dobozban X napon négy darab neszi várt arra, hogy cippzárt varrjak bele, volt, amelyik már tavaly április óta. Egy ideig még rendszeresen felvettem a hétvégi teendők listájára a cippzárbevarrást, aztán már erre se pazaroltam az energiát.

Cippzárt nem varr be az ember csak úgy. Ahhoz kell valami plusz. Egy komolyabb vizsgaidőszak másnap két szigorlattal bizonyára működő motiváció lenne, de sajnos ilyenre már nem bazírozhatok, így mást kellett kitalálnom. És íme!

1. Nézd át két nap leforgása alatt az utóbbi négy év fényképeit. Erre a tevékenységre szánj 2*6 órát minimum. Közben letörölheted a duplikátokat és a miafenénekfotóztam harmincszor a gyereket hátulról mozgás közben típusú képeket. Máris nem hiába keltél fel azon a hétvégén, a gyerekek meg úgyis jobban szeretik a töröktől hozott pizzaszeleteket, mint a legmenőbb sk kaját. Na de a lényeg: állapíts meg, hogy a legtöbb fotón előnytelenül nézel ki egy bizonyos szabású farmerban, mégpedig pont abban, amiről azt gondoltad, hogy mennyire fiatalos. Mentsd el fejben azt is, hogy viszont egy másikfajta szabású nadrágban istennő vagy.

2. Túrd át a szekrényed, távolíts el minden cuccot, amiben idétlenül néztél ki (nemcsak az említett szabású farmert, hanem a fotókon előnytelen felsőket is.). Állapítsd meg, hogy az istennő-farmerból jelenleg egy darab sincs, sőt, miután az összes rossz fazonú nadrágot kiszedted, nem maradt nadrágod.

3. Tegyél vissza mégis kettőt az előnytelenekből, mert valamit mégiscsak kell hordani.

4. Szánd el magad, hogy elmész nadrágot venni. Az istennő-fazont. (Igen, nem tévesztettem el a poszt címét, a cippzárbevarrás lépéseiről írok, nem a gardróbrendezésről.) Járd be a várost és vegyél egy megfelelő farmert. Természetesen hosszú a szára, de nem gond, majd felvarrod, végül is ezért van varrógéped.

5. Három héten keresztül vedd fel minden hétvégi to do listára a nadrágfelhajtást. Igen, csak hétvégére, mert munka után már fekete anyagot fekete cérnával nem látsz felvarrni. Mindhárom hétvégén találj valami kifogást, hogy miért nem veszed elő a varrógépet. (Segítségképp: tökéletes futóidő van!, Ki kéne robbantani a gyerekeket a lakásból., Tök üres a hűtő, muszáj nagybevásárolni., Tele van a hűtő, elromlik ez a rengeteg cucc, ha nem főzök egész hétvégén.)

6. A negyedik hétvégén szánd el magad, hogy akkor most előveszed a varrógépet és felhajtod a nadrágot.

7. Akadjon meg a szemed a fent nevezett ládában, és fogjon el a bűntudat, hogy már hónapok óta ott állnak szegény neszik cippzárra várva.

8. Kiálts fel, hogy "dehát egy cippzárbevarrás öt perc, majd utána felhajtom a nadrágot". Arra nyilván nem számítasz, hogy a második neszinél besokall a varrógép és minden szálfeszességet meg nyomást újra kell állítgatni meg teljesen kitisztítani a gépet. De ez mindegy is, hiszen most nem a nadrágról beszélünk, hanem a cippzárról, az pedig így be lett varrva.

Jelenleg azon dolgozom - lelkileg legalábbis -, hogy megírjam a Hogyan hajtsunk fel nadrágot, ha nincs kedvünk hozzá? című posztot. A módszert egyelőre keresem.

P.s.: a képen látható neszi sk fonott fonalból készült egy este alatt, majd nemezeltem mosógépben két óra alatt, majd belevarrtam a cippzárt 10 hónap alatt. Ti mit szoktatok halogatni a végletekig?

Félbehagyitisz

A félbehagyitisz komoly betegség, a fonalasok táborának egy részét rendszeresen felkeresi, teljesen kigyógyulni belőle, ha valaki egyszer elkapta, szinte lehetetlen. Persze nem halálos, csak éppen kellemetlenné teszi az életet. A benne szenvedők rendszeresen beleülnek egy-egy horgoló- vagy kötőtűbe. Mások egészen leszoknak az ülésről, mert egyszerűen nincs szabad vízszintes felület, ahova egyáltalán leülhetnének, mindenütt félbehagyott projektek hevernek szanaszét. A félbehagyitisztben szenvedő betegek családtagjai is elkezdtek önsegítő csoportokba tömörülni és próbálják egymásban tartani a lelket, valamint egészségre ártalmatlan, vegyszermentes molyriasztási módszereket osztanak meg egymással - mert erre van a legnagyobb szükségük. Idővel ők is megtanulnak együtt élni a megváltoztathatatlannal: hogy ha bármilyen szekrényajtót kinyitnak, rájuk dől egy adag fonal vagy lábukra esik egy mappa kinyomtatott és soha meg nem kötött kötésmintákkal.

Már vagy két hónapja engem is különösen erősen támad a kórság. Akkor csapott le, amikor befejeztem egy Cameo kendőt. Azaz majdnem befejeztem, a szálak elvarrását azonban holnapra hagytam. Aztán újra holnapra. És azóta minden nap holnapra. De azzal a lendülettel elkezdtem egy tunikát. Két nap alatt meghorgoltam a nagyját, további egy hét alatt ráhorgoltam egy szélcsipkét és a gomblyukakat. Aztán megint elkapott a félbehagyitisz, és azóta húzom az időt, nehogy véletlenül rávarródjon három darab gomb. A piros gyapjú sem járt jobban, az már március eleje óta várja, hogy felcsavarodjon.

Jelenleg épp ott parkol a projekt, hogy megfontam a két szálat, elkezdtem cérnázni is, de betelt az orsó és most fel kellene gombolyítani, aztán a maradékot is cérnázni. Egyetlen fronton sikerült győznöm. A granny terítő, amit az új asztalhoz horgoltam, mindössze egyetlen hétig várt a szegélyre, aztán egy este alatt befejeztem, sőt, még a szálvégeket is elvarrtam. Most aztán jól eldicsekszem vele, hátha aztán megjön a kedvem a többi projekt befejezéséhez is. Vesszen a félbehagyitisz!

 p.s.: a terítő rögtön fel is kerül a 15/2015-ös listára a lakberendezési holmi kategóriába.

Végül minden jó lesz

 Az expat életmódnak elvileg semmi köze a horgoláshoz, gyakorlatilag viszont nagyon is van. Mert ha két-három havonta hazamegyünk, akkor van lehetőség betárazni a Barkában, és mert arra nem számíthatok, hogy ha mégis kevés a fonal, majd leugrok utánpótlásért, ezért inkább bőven számolom az adagot. Aminek viszont a rengeteg maradék a következménye - rengeteg egy projekthez, kettőhöz viszont kevés. Aminek viszont az a nyomasztó érzés a következménye, hogy már megint kevés a hely a fonaltárolómban, és egyáltalán, mihez kezdek ennyi kisebb maradékkal.

Ezek a Drops Cotton Lightok egy táska készítéséből maradtak vissza, 6 szín, némelyikből 2 gombóc, másból csak egy vagy egy se. És maradt még három kis négyzet is, ezek is csak árválkodtak hónapokig egy zsákban. Egész addig, amíg be nem gyorsult az asztal-sztori, amit egyszerűen muszáj elmesélnem. 

Egész sokáig, családi életünk első 9 és fél évében kijöttünk egész pici asztalokkal. A legelején egy háromszemélyessel, aztán amikor azt lecseréltük egy 6 személyes Jokkmokkra, úgy éreztük, hogy ez már királyi méret. És bár korábban imádtam vendégeket hívni, valahogy volt az a korszak, amikor beleképzeltem magam a vendégek helyébe, amint egy átlagos, gyerekekkel bonyolított étkezésnél az asztalnál ülnek, és azt gondoltam, ettől az élménytől inkább megkímélem, akiket szeretek. Ennél fogva a hatszemélyes asztal még túl nagy is volt tulajdonképp, de mindenképp épp elég nagy.
Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nahát, egész szalonképesek lettünk, nem minden esetben lesz minden asztalnál ülő nyakig lekváros a reggelinél, általában egyéb katasztrófák se történnek, a leves a tányérból egyenesen a szájba került, és más ilyen dolgok. Bámulatos!
Na de ekkor már Bécsben voltunk, vendégek szökőévben egyszer jöttek. Akkor viszont jó sokan. A sok persze relatív, de ha négyőnkhöz kettőnél többen jöttek, az egy hatszemélyes asztal birtokában már soknak számított. Kell egy nagyobb asztal, mondjuk nyolcszemélyes - mondtuk úgy nagyjából 2012 közepén. Na de hely nincs túl sok, legalábbis nem hosszában.

Nálunk a dolgok lassan szoktak kialakulni, a szükség lenne rá és a cucc beszerzése / megcsinálása között évek is eltelhetnek, amikor látszólag egy lépést sem teszünk a cél felé. Valójában azonban a felszín alatt mindenféle zajlik. Például jártunk sokat étterembe, természetesen nem az asztalok miatt, de ha már ott voltunk, mindig megjegyeztük, hogy az adott asztal hol helyezkedik el vágyaink asztalához képest. Egy mexikói vendéglőben akadtunk rá az optimális asztalra. 8 személy elfér körülötte, négyzet alakú, tulajdonképpen alig nagyobb, mint a régi, mégis teljesen tágas, és a terítékek közötti tér is végtelennek tűnt, tehát végre majd tálalni is lehet az asztalon. Zseniális! Pont ilyet szeretnénk! Teljesen felvillanyozódtunk, hogy létezik az ideális asztal, és onnantól kezdve mindenütt kerestük. Meg kellett állapítanunk, hogy az asztalok az asztalboltokban borzasztó drágák. És ráadásul általában hosszúkásak. Van az ideális asztal, de nem kapható. Sebaj, akkor csináltatni kell, mondtuk magunkban, majd amikor megérdeklődtük a csináltatott asztal árát, valamint hozzáadtuk a kiszállítás költségét, hirtelen úgy gondoltuk, hogy mégiscsak jó nekünk a jó öreg Jokkmokk. Már 2013 második félévében tartunk. Ekkor egy különösen bátor pillanatomban, két pohár bor után felvetettem Apahajónak, hogy felhívhatnánk a mexikói éttermünket, hogy nem adnának-e el nekünk egy asztalt. Ezt aztán annyiban is hagytuk, mert nem láttam az arcán az egyértelmű lelkesedést. Meg amúgy is, hogy hozzuk haza. Nem nagy épp, de azért sima személyautóba nem fér bele. Nem mintha lenne sima személyautónk.

2014 márciusában aztán újra ott ebédeltünk a mexikóiban, ahol igen kiváló a rántott csirkeszárny, amit K. nagyon szeret. Mikor kértük a számlát, gyorsan megkérdeztük a tulajdonosnőtől, hogy nem írna-e hozzá egy asztalt is. Nem mondott spontán nemet, amit jó jelnek vettünk. Az üzlettársával folytatott rövid telefonos tanácskozás után végül ígéretet kaptunk egy asztalra. Az ára egészen vicces volt, szóval már csak a szállítást kellett megoldani.

Amikor az asztal megérkezett, az érzés elég vegyes volt. Igen, itt a tökéletes asztal. Nem, ez a koszdarab nem jön be a lakásba. A kapott darab ugyanis 20 éve az összes telet a szabadban töltötte, ami nem tűnik fel annyira, amikor az ember árnyas gesztenyefák alatt rántott csirkeszárnyat lakmározik róla, de ha ugyanez az asztal hirtelen a nappaliba kerül, akkor a szem hirtelen észreveszi a lábon lévő vastag sárréteget és az asztallap aljára ragasztott rágógumikat.

Na miért vannak a jóbarátok és a sok kedves FB-os kreatív ismerős? Hirtelen pár óra alatt komplett távoktatást kaptam bútorfelújításból. Gyorsan beszereztünk egy csiszológépet, és a tavaszi pár nap szabadság alatt újjávarázsoltuk az asztalt. Mostanra már a viaszos felületkezelés is kész van annyira, hogy már nem tragédia, ha kiömlik egy kis víz. A tökéletesítés, néhányszori olívaolajas lekenés meg majd még következik, ahogy épp kedvem és időm engedi. A székek még a régiek, és már várom, hogy melyik pillanatban roskadnak össze alattunk, de majd ez a része is kialakul. Csak évek kérdése nálunk az ilyesmi.

És akkor vissza a poszt elejéhez, a képen látható terítőhöz: persze a négyzetes asztal négyzetes terítőt követel. Az eddig használt hosszúkás horgolt terítők, amiket itt a blogon az ételfotókon is sokszor lehetett látni, valahogy nem mutatnak igazán a mostani asztalon. És itt a szerencsés egybeesés, hiszen a sok Drops Cotton Lightból egy négyzetes terítő pont kitelik. Végül minden jó lesz, megmondtam már az elején.

Telepátia

- Te tényleg nem hiszel a telepátiában?
- Nem.
- És miért?
- Mert még sosem tapasztaltam.
- Ó, én nagyon gyakran szoktam. Főleg olyankor, amikor kezemben van öt szatyor, velem van a két gyerek és pont szállunk fel a villamosra. Akkor eszembe szokott jutni, hogy ezekben a pillanatokban szoktál felhívni. És akkor szinte mindig rögtön cseng a telefon.

G mint gondviselés

Miért van az, kedves Isten (Allah, Univerzum), hogy amikor egész kivételesen havazik, ráadásul meg is marad, ráadásul hétvége van, tehát lenne idő szánkózni menni, arra a torokfájásra ébredek, ami már november óta tart sakkban kis szünetekkel és teljesen életképtelenné tesz? - tettem fel a költői kérdést ma reggel.

Isten (Allah, Univerzum) meghallgatott. Fél órával később már eső esett hó helyett.
Máskor azt hiszem, célirányosabban kell fogalmaznom.

E mint Előre!

Vannak pillanatok, amelyeket képtelenség elfelejteni. Harmadikos voltam, kisdobos, a Kukac őrs tagja. Akadályversenyen voltunk (életünk elsőjén) a Bodó-tetőn. A gyöngytyúkos udvarral szemközti padon - egy fa állt mellette, s nem sokkal arrébb vannak azok a nagy pocsolyák a magasfeszültségű oszlopok mellett, ahol disznók szoktak volt hempergőzni (Magyarország második legnagyobb városának egy nem aszfaltozott utcájáról beszélünk), szóval itt ült az Úttörővezetőnéni. Ő volt az első állomás és mi még szűzek voltunk ideológiailag. Amikor közel értünk, azt mondta: Előre! Mi pedig szót fogadtunk, mentünk előre, úgyhogy utánunk kellett szólnia, hogy nem úgy gondolta. Hanem hogy így köszönnek az úttörők.

(Ha nem lennék olyan nyuszi, akkor most itt egy Előre feliratú úttörőjelvény képe következne, de aztán letettem róla, mert mi van, ha önkényuralmi jelkép és illegális.)

De igazából a jövőről szeretnék írni, arról, hogy mit terveztem el Előre(!) 2013-ra.

Kiszámoltam, hogy kb. 3000-3500 órát töltöttem életemben horgolással. Ha azt vesszük, hogy 10000 órát kell foglalkozni valamivel, hogy mesterfokra érjen az ember, akkor úgy vehetjük, hogy a stabil alapokat már leraktam, és most jön a felépítmény. Ennek jegyében jövőre szeretnék horgolni egy-egy komolyabb holmit tuniszi horgolással, broomstick lace mintával, villahorgolással, lover's knot mintával és horgolni végre megint egy nagyobb freeform táskát.
Szeretnék varrni legalább egy ruhát magamnak, szintén valami komolyabbat, ünnepélyesebbet. Nem kell, hogy bonyolult szabása legyen, a lényeg azon van, hogy merjek belevágni egy picit különlegesebb anyagba, mint mondjuk a pw-vászon.
És hogy a fonalas vonalra is visszatérjek még: szeretném, ha jövő év végére lenne egy befejezett citron kendőm és egyvalami, amit körben kötöttem. Egyik sem reménytelen, végülis a citron már folyamatban van, csak rettentő lassan megy, körben meg már kötöttem zoknit, csak hát az is rettentő lassan ment, ezért nem lett folytatás. Szóval a célom az, hogy a lassúság ellenére lendüljek bele a kötésbe, mert egész egyszerűen van pár dolog, ami horgolva sosem lesz olyan szép, mint kötve.
És aztán még két dolog van, amit ha nem is megtanulni, de legalább kipróbálni szeretnék 2013-ban: a rokkán fonás és a korongozás. Lehet, hogy az fog kiderülni, hogy nem tetszik, unalmas, túl lassú, túl gyors, és akkor megnyugodva mondom, hogy de legalább kipróbáltam. Abba még nem merek belegondolni, mi lesz, ha véletlenül megtetszik valamelyik vagy mindkettő.

Azt már csak mellékesen említem, hogy van még ezeken kívül is pár tervem - csak azoknak semmi közük a blog témájához - meg akkor még nem vettük számításba, hogy mennyi minden van, ami terven kívül történik. Így nem is húzom az időt, csak azt mondogatom magamnak, amit az Úttörővezetőnéni. Előre!

Mire jó még a fonal?

A gyerekek lefeküdtek, anya/ apa meg végre elkezdené élvezni a nyugalmat. Teát főz/ tölt egy pohár bort magának és a bögrével/ pohárral kezében elindul a kanapé felé. A második lépés után felüvölt, leejti a csészét/  kiönti a bort - egy mini legokockába lépett ugyanis. Megvan az életérzés? 

Amikor elegem lett a hasonló kellemetlen meglepetésekből, előszedtem egy gombolyag fonalat és egy kevés dekortapaszt és kijelöltem a padlón egy kb. másfél négyzetméteres területet, amelyen belül lehetnek különálló legodarabkák. Hihetetlen, de igaz: a fonalat ugyan szükség szerint átragasztották a gyerekek, de a kijelölt területen kívül soha nem került lego. És amikor a dekortapasz már nem ragadt jól, cserét kértek, hogy egyértelműsítsék a helyzetet. 

A hétvégén vendégeink voltak, összeszedtem a legot és felszámoltam a fonalkarámot is. Ma reggelre a hosszúszőrű szőnyeg tele volt alattomosan éles és láthatatlan legoval. Összeszedtem és dobozba raktam, majd végignéztem, ahogy K. 10 perc múlva kiönti ugyanoda. Nem épített, csak kiöntötte. A kiöntés már maga a játék. Aztán megint beleléptem egy minikockába, megint a legrosszabb pillanatban. Azt hiszem, holnap újra előveszem a gombolyagot. Még szerencse, hogy fonalból nálunk sosincs hiány.

A fonalmegmaradás törvénye és egyéb összefüggéstelen viszontagságok

A fonal nem vész el, csak átalakul - ezt kellett megállapítanom miközben ruhásszekrényemet adoptáltam az őszhöz, ami már majdnem tél. Azokon a polokon, ahol régebben a nadrágok és felsők voltak, most sálak, kendők, mellények és kardigánok találhatók. Meg azokon a polcokon is, ahol már korábban is kötött pulcsik voltak. Meg a lakás több más különböző pontján is.

A fonaltárolással amúgy nincs igazi problémám, bár az expedit fonott kosarai kiváló lakóhelyet biztosítanak a molyoknak, azért a pamut és akriltartalmú fonalak iránt nem mutatnak érdeklődést, szóval csak a nemesebbeket kellett átköltöztetnem. Egy csinosabb papírzacskót választottam e célra meg egy kosarat, amelyet el is helyeztem a kanapé mellé. Kompozícióba, minta lakberendezési katalógushoz fényképeznék ún. lakályos, bensőséges női kuckót.

Amúgy meg büszke vagyok rá, hogy pár éve már nagyon jól kezelem a rendetlenséget, rendszeresen lomtalanítok, mindennek van hely, de csak egy, és vissza is rakom oda, és ami a legfontosabb, nem vásárolok hülyeségeket, szóval igazi simplify lélek lettem. De tegnap szembesülnöm kellett, hogy vannak azért pontok, ahol még fejlődnöm kell. Mert például az (1 papírzacskó + 1 kosár) még lakályos volt. A két papírzacskó, amiben igazából négy zacskónyi cucc van, három nagy műanyagszatyor - nem harmonizáló színű -, két kiszuperált cipősdoboz és egy kosár a sarokban már inkább kaotikus, mint lakályos.

Azért van kiút, szisztematikusan fogok haladni. Felírtam, hogy melyik fonalból mit akartam horgolni/kötni (!!!), amikor megvettem. És azt is, hogy az elkezdettekből mi hiányzik még. Három esetben csak száleldolgozás, egy esetben csak blokkolás. Teljesen átlátható az egész, és a mentőöv neve projektfüzet. Sok horgolónak segített már utat vágni a bozótban, miért ne segítene nekem is. Nem lesz ugyan tőle több hely a fonalaknak, de talán megpsórolok magamnak pár tanácstalan estét, amikor nem jut eszembe, hogy miért is vettem meg ezt a rengeteg fonalat mind. Már azon kívül, hogy szépek.

Egy titkos projekten dolgozom egyébként, amiről csak nagyon szűkszavúan írhatnék. És a fényképezőgépem legutoljára Budapesten láttam. Szerintem még mindig abban a hátizsákban van, amit múlt hét óta nem volt lelki erőm kipakolni. De ma ilyen számvetős nap lesz, rendet rakok és biztos előkerül. Akkor végre majd nemcsak süketelek a blogban.

Mi köze Darwinnak a karácsonyhoz?

Vannak azok a jelenetek amerikai filmekben, amikor a kislány/ kisfiú vádló szemekkel néz apára, mert az már megint nem tud eljönni a sorsdöntő meccsre / az évvégi színdarab előadására / a karácsonyi betlehemesre, mert Igen Fontos Munkája van. És ilyenkor én, az Érzelmileg Manipulálható Néző egyből azt gondolom, hogy igen, milyen igaza van a kislánynak / kisfiúnak, mert mi is lenne fontosabb, mint a meccs / színdarab / betlehemes, és n e m  i g a z , hogy ha apuka igazán ott akar lenni, akkor nem képes eltolni két órával azt az Igen Fontos Munkát.

Csakhogy az élet valójában néha tényleg nem ad választási lehetőséget. Tavaly például K. szülinapján Tallinnban jegyzeteltem egy ülésen, és senki nem kérdezte meg, hogy van-e kedvem egy nappal később csatlakozni a többiekhez. Nem vagyok főnök ugyanis, csak egy egyszerű alkalmazott, aki akkor és oda utazik, amikor azt neki előírják. Nem túl gyakran - már ha átlag másfél havonta utazni nem túl gyakori - de néha épp akkor, amikor a legkevésbé se hiányzik. Amikor legutóbb újra kilátásba helyezték, hogy K. szülinapján lesz az a bizonyos ülés, akkor már azért legalább a small talkba beleszőttem, hogy igazából van még az évben 363 olyan nap, amikor egyik gyerekemnek sincs szülinapja, nem igaz, hogy pont bele kell trafálni. 24 órával később kiderült, hogy csak rosszul emlékezett valaki az időpontra, így csak két nappal később utazok. Fellélegeztem. Ugyan kilátásba helyezték, hogy viszont az azt követő ilyen súlyú ülés Do szülinapjára esik, de ez még nem biztos. És egyelőre nem is akarok rá gondolni. (Szeretem a munkám és enyém a legjobb munkahely közel-távol, szóval félreértés ne essék. Csak a gyerekek szülinapja esik valahogy mindig bénán, ugye.) 

Már többször végigjátszottam fejben azt a jelenetet, hogy mondjuk szerepcsere van és úgy 3-4 évvel ezelőtt Apahajó jelenti be, hogy febr. x. napján sajnos nem tartózkodik Bécsben. Szerintem durcásan néztem volna és bűntudatot keltettem volna nagy intenzitással. De szerencsére én kerültem először ebbe a hálátlan szerepbe, úgyhogy most már sokkal megértőbb lennék. Meg amúgy is, a gyerek egyelőre úgyse tudja, hogy hanyadika van, simán lehet neki mondani febr. x-1. napján, hogy boldog szülinapot, fel se tűnik neki.

Na de mi van, ha a karácsony kerül veszélybe? Ott azért elég nehéz beetetni egy fals dátumot, mert mivel magyarázzuk, hogy a karácsony esti istentisztelet napján nálunk még nincs karácsonyfa?

És itt jön a képbe Darwin.

Az él túl, aki alkalmazkodik. Mi már alkalmazkodtunk ahhoz az adottsághoz, hogy nem lehet a nagyszülőknek lepasszolni december 24-én délután pár órára a gyerekeket - pár napra előtte meg végképp nem, ahogy anno nálunk volt otthon, és ami amúgy az év legjobb néhány napja volt szerintem, egyetlen marathoni sütisütés nagyiéknál. Meg ahhoz is alkalmazkodtunk, hogy én nem tudok karácsonyfát állítani, Apahajó meg ugyan tudna díszíteni, de én jobban szeretek, tehát mindketten kellünk a dologhoz. És persze bébiszittert találni dec. 24-én nagyából annyira esélytelen, mint a lottó ötös - de mi ehhez mind alkalmazkodtunk és december 23-án éjjel díszítjük a fát már 6 éve. És reggel van az ajándékbontás, mert bár fura és hiányzik sötétség-fény kontraszt, de ez van, alkalmazkodunk.
Idén az a helyzet állt elő, hogy dec. 24. még munkanap Apahajónak és slussz, nincs alku. Na most kevés annál bénább szitut tudok elképzelni, hogy reggel a gyerekek meglátják a fát, majd Apa elmegy dolgozni. Tehát 23-án éjjel díszíteni nem jó ötlet. De mert voltam már távol a gyermek szülinapján, és pontosan tudom, hogy az ember ilyesmit nem azért csinál, hogy a családot idegesítse, nem kezdtem el bűntudatkeltően nézni, szimplán pánikba estem úgy 10 percre. Aztán belenyugodtam, hogy csak az él túl, aki alkalmazkodik.

Lehet, idén kipróbáljuk az angolszász módit: karácsonyfaállítás december elején, az ajándékok meg egyszercsak jönnek. Mondjuk 24-én munka után. A délelőttöt meg majd eltöltjük a gyerekszínházban.

A jó házasság titka (32.)

Én huszadszor is úgy nevetek a viccein, mintha először hallanám - mert tényleg nem emlékszem, hogy már mesélte.
Ő huszadszor is úgy dicséri meg a ruhámat, mintha sosem látta volna még - mert tényleg nem emlékszik rá, hogy már volt rajtam.

Elválasztok (30.)

A minap vettem egy terhességi tesztet. Igazából hülyeségből, mert már akkor is előre tudtam az eredményt, amikor először kezdődött, de ugye az úgy van a nagykönyvben, hogy terhességi teszt pedig kell. Mert az olyan szimbolikus. Lehet rajta izgulni, meg ilyenek. Meg lehet odatartani a pasi szeme elé, másképp úgyse bírja felfogni az első alkalommal. Meg ha egy ilyen p-s rúdtól nem lesz rosszul, akkor jó eséllyel fog majd tudni pelenkázni is. Aztán másodszorra tényleg nem teszteltem, mert ha én a kávé illatától hányingert kapok, meg úgy általában mindentől, és 20 órát alszok naponta, akkor kétség nem fér hozzá, hogy mi a helyzet.

Most mondjuk semmi ilyesmi nem volt, de valahogy gyanússá vált, hogy a nyaralás előtt még belefértem egy szoknyámba, egy héttel később meg már nem (miközben végig sportoltunk!), valamint hogy a hasam akkora volt, mint elsőre 5, másodszorra 4 hónapos terhesen, a testsúlyom meg szintén. Ehhez hozzájön, hogy nemrég barátnőkkel meséltünk olyan sztorikat, amikor valakinek a valakijének a valakije úgy szült, hogy tisztára meglepődött, hogy mi van most, mert nem vette észre az egészet, csak azt, hogy hiába jár fitnesszbe, mégis hízik. És akkor gondoltam, na ne, én nem akarok ez lenni, pláne, mert akkor lecsúszom a jó zsíros osztrák gyesről is.

Nyilván negatív az eredmény, bébinek nyoma sincs, csak 7 darab kg-nak szépen, ízlésesen, arányosan elosztva. Ami nem lenne baj, ha nem épp mostanra építettem volna fel egy használható ruhatárat (bizniszest és szabadidőst) az egy héttel ezelőttig aktuális méretemben.

Úgyhogy most az van, hogy megtiltottam magamnak, hogy egy este egy vagy több tábla csokit megegyek pusztán azért, mert észre se veszem, miközben horgolok. Meg rátértem a Trennkost-ra, ami olyasmi mint a 90 napos diéta, csak valamivel emberségesebb. Mert akaraterőm, az nincs. Vagy kevés. Főleg, ha evésről van szó. Mondjuk az a jó, hogy az a Trennkost, amit én már egyszer sikerrel próbáltam, nem úgy osztja be a fehérjét-szénhidrárot, ahogy az ember spontán gondolná, például csomó sajt semleges, ez pedig jelentősen megkönnyíti a megfelelő ételek kitalálását. Meg az is jó, hogy nyár van és akkor lehet salátázni.

A tegnapi vacsora (fehérjés) például ez volt: serpenyőben kis olajon megpirítottam garnélát, fokhagymát és zöldhagyma zöldjét - ez utóbbi kicsit égetten marha jó. Készítettem egy salátát paradicsomból, zöldsalátából és olívabogyóból, összekevertem a pirított garnélával, sóztam, citromlét sokat csavartam rá, borsoztam is, és ennyi. A második képen látszik, hogy mikor van kész a garnéla - olyan barnás foltok vannak rajta.

Ma ebédre meg a melóba olyan salátát vittem, amiben volt két kemény tojás feldarabolva, koktélparadicsom és zöldsaláta. A kollégákra való tekintettel a hagymát kihagytam belőle. Pici olaj, picit több balzsamecet és só volt az öntet. (Ez is fehérjecsoportos étel.)

Azért a paradicsomos tészta hiányozni fog - a párolt-főtt-sült paradicsom ugyanis a diéta szerzőjének különös szeszélye folytán ugyanis a fehérjecsoportba került.

Pékek (és vasutasok)

Ha arról kérdez valaki, mi a legnagyobb kontraszt a magyarországi és az ausztriai életem között, akkor mindig a pékekkel és a vasutasokkal jövök.
Otthon az úgy volt, hogy bemenni egy pékségbe a napi rutin része volt, még félálomban is képes voltam abszolválni és mindig azt kaptam, amit akartam. Na jó, néha előfordult, hogy penészes mazsolát találtam a mazsolás kiflimben vagy hogy tegnapi volt a kenyér, de a meglepetések ennyiben ki is merültek.
Mióta Bécsben élünk, igyekszem a pékségeket nagy ívben kerülni, még ha ez nem is mindig sikerül. Ugyanis minden pékséglátogatás egy remekbeszabott rúgás amúgy is gyenge lábakon álló önbizalmamba. Oké, az is igaz, hogy mondjuk konferenciákon vagy egyéb munkával kapcsolatos szituációkban mindig azt kapom vissza, hogy mennyire remekül tudok németül és hogy akkor most mi is az anyanyelvem igaziból - a pékek viszont gondoskodnak arról, hogy még véletlenül se szálljak el és folyton az orrom alá dörgölik, hogy idegen vagyok és reménytelen eset.
Az első sztori az volt, hogy kiflit akartam venni. Iskolai németórán azt mondták, hogy a kifli németül "Kipferl". A pék persze kioktatott, hogy nem ám, amit én akarok, az Stangerl, Kipferlnek ugyanis csak az olyan kifli minősül, amelyik meg van hajlítva - s abból a fajtából akkor épp csak dióval töltött volt. Annak viszont Nussbeugel a neve - csak az egyszerűség kedvéért.
Na jó, ha már a kifli ilyen bonyolult eset, akkor vegyünk inkább zsemlét. Iskolai emlékeim szerint a zsemle "das Brötchen". A pékné persze ezúttal is hülyén nézett rám, majd közölte, hogy Brötchen, az nincs. Mondom neki, dehogynem, ott, abban a kosárban, abból adjon nekem négyet. Az pedig nem Brötchen, hanem Semmel, tudjam meg. Ó, nahát, hiszen én úgy tanultam, hogy a kettő rokonértelmű, tetszőlegesen felcserélhető egymással - segítve ezzel is, hogy az ember elkerülje a szóismétlést. Nem sokkal később kezembe került egy "Wienerisch" szószedet, ebből aztán megtudtam, hogy bár majdnem az egész német nyelvterületen ugyanazt értik Brötchen alatt, mint amit én értettem, Ausztria mégis kivétel. Itt a Brötchen a szendvics értelemben használatos (németül belegtes Brot), a csupasz zsemle ellenben Semmel.

De egyébként is, a pékség Bécsben valódi Eldorádó. A péksütemények széles választéka áll a vitrinekben szép kis táblácskákkal megjelölve. A gond csak az, hogy a táblácskák és a süteményfajták száma ritkán egyezik meg, és ha igen, akkor se abban a sorrendben vannak a táblák, mint a sütik. Minek nevezzelek - tűnődöm pékséglátogatásaim alkalmával rendszeresen, míg végül általában úgy döntök, hogy nem vacakolok, inkább nyelvújítok. Rájöttem ugyanis, hogy van egy szó, ami bármelyik péksüteményre illik: das da. Az ott. Majdnem tökéletes némettudásommal úgy döntöttem, a pékségben nem akarok imponálni. Inkább használom a mutatóujjamat és az univerzális szót. Das da. Így legalább nem kapok kioktatást már a reggeli előtt.

És hogy mi van a vasutasokkal? Legközelebb azt is elmesélem.

Nyaralás gyerekkel

Röpke válogatás a gráci hosszúhétvégénken a gyermekek szájából leggyakrabban elhangzott mondatokból: (a zárójeles részek az én kommentjeim)

Mikor érünk már oda? (Mindössze két órás útról beszélünk, ha ennél rövidebb lenne, akár otthon is maradhatnánk)
Ez a ház büdös.
Haza akarok menni.
Otthon akarok aludni a puha ágyacskámban. (A gyermeknek nincs ágya, csak egy nagyon kemény matraca - lévén alvajáró.)
Miért esik az eső?
A szemembe süt a nap, nem megyek tovább! (Ezt azért hallgattam volna többször is szívesen)
Fáradt vagyok. (séta közben)
Nem vagyok fáradt! (alvásidőben)
Apa büdös. (Nem az, csak azt kéri, hogy legyenek csendben)
Anya büdös. (Mint fent)
Anya és apa buta. (A visszaúton ezzel váltották ki a mikor érünk már oda? mondatot)
Nem akarok sétálni.
Nem akarok itt ülni tovább.
Utálom a nyaralást.
Miért van ennyi csupasz csiga.
A csigás házban nem akarok aludni.
Miért nem eszünk fagyit?
Miért nem megyünk strandra?
Nem ma akartam fagyit enni, hanem holnap, mert ma lecsöpögött!



Holnapi folytatásunkban néhány cuki fényképpel rácáfolunk arra, hogy kínzókamrába vittük a gyerekeket nyaralás címén.

Tökéletes idomítás

A bölcsiben készítettek anyák napi meglepetést. Hogy mi az, azt valószínű sosem fogom megtudni, habár ott lapul a bölcsis táskában. Ugyanis TITOK!

p.s.: Ausztriában ma van anyák napja. Végre valami, amiben a nyugat kullog Mo. után :)

Napi abszurd humor

Vegyen Ön is 2011-es zsebnaptárt az Amazonon - használtan 9,95 EUR!

p.s.: ha sokallja az árát, kérje újonnan, úgy csak 7,96 EUR.

Gyerekbetegségek

Ez a bejegyzés nem született volna meg, ha nincs az a fölöttébb agyament szabály, hogy az óvodai és bölcsődei hiányzások végén orvosi igazolást kell vinni.

Az orvosi látogatás ugyanis rizikós. Vannak azok a betegségek, amelyek nem túl komolyak, kis akármilyenszínű cucc az orrból, no láz, no köhögés, no gyengeség - mondjuk úgy, hogy nálunk ez elég általános egész télen. Nem is csinálnék belőle témát, ha nem lenne a közösség. Mert vannak napok, amikor tényleg kedvem lenne azt mondani, hogy a többi gyerek kedvéért maradjon otthon két napot, habár nem igazán beteg, de mégis. Ráadásul lenne hadra fogható nagymama, aki örömmel vigyázna rá. Na de semmi kedvem előtte és utána orvoshoz vinni, hogy ott a baromi hosszú várakozás közben összeszedjen valami tényleg komolyat. Papír nélkül viszont nem lehet hiányozni.

Na jó, a helyzet másrészt mégse olyan komoly, hiszen az orvos simán kiadja az egészséges igazolást a gyerek távollétében is. Hallottam olyan dokiról is, aki év elején bianko igazolásokat ad a szülőnek. (Mellesleg való igaz, egy anya legtöbbször pontosan tudja, hogy a gyereke beteg vagy egészséges.) De akkor kérdem én - mire ez az egész komédia? Minek plusz utakat, hosszú órás várakozásokat iktatni a napokba, amelyeken amúgy is szét kell szakadni és alig pár óra az, amit a családdal lehetne tölteni (és az is be van osztva az esti rutin feladataival)?

Így aztán marad az, hogy jár a gyerek oviba akkor is, ha taknyos, ahogy a többi gyerek is jár taknyosan - hiszen mindenki látja, hogy azzal semmi nem oldódik meg, ha csak az ő gyereke marad otthon. És adogatják egymásnak egész télen - az egyébként ártalmatlan - különböző bacikat. Otthon pedig akkor marad, ha lázas is és gyenge, nyűgös.

Mint például most. Azaz ilyenvolt szerdán este és csütörtökön, többek között 14 és 16 óra között is, amikor rendelt az orvos - naná, hogy alvásidőben, bár igaz, 15.30-r talán odaértünk volna, de akkor már nem szabad érkezni, ki is írják, hogy kérik a kedves Szülőket. Így hát csak telefonáltam az orvosnak, hogy jelentsem, a gyerek beteg és annyira gyenge, hogy nem kínoznám az elcipelésével (mert bár körzetes doki, de villamossal is fél óra odaérni, ami egy abszurd, különösen ha azt nézem, hogy 15 perc sétán belül két másik rendelőről tudok, ahol viszont nem vagyunk körzetesek.) Az orvos erre nagyban bólogatott, és megállapodtunk abban, hogy ma fogom elvinni a gyereket, amikor egyébként már elég jól van, majd hétfőn még egyszer az egészséges igazolásért. Ja igen, mert ha gyerek - mint nálunk szokás - szerda este betegszik meg, akkor leghamarabb hétfőn kérhetünk igazolást, pedig hétvégén már simán jól van. Vagy megtehetném, hogy reggel 8-ra elviszem igazolásért, amihez talán 9-re hozzá is jutnánk, akkor fénysebességgel elviszem oviba, ahova 9-ig kell érkezni, egyidejűleg pedig megjelenek 9-kor a munkahelyemen is. Ahonnan aztán fél 11-kor távozom, hogy megtartsam a hittanórámat, majd visszahúzok a munkahelyemre, délután pedig az oviba. A sors küklönös szeszélyéből ebből a négy helyszínből kettő-kettő egymás tőszomszédságábn van, így egy napon belül 3-szor tehetném meg oda-vissza a Szilágyi Erzsébet fasor-Deák tér útvonalat. A helyzet abszurditása magáért beszél, a munka hatékonyságáról nem is beszélek. (És arról, hogy eközben hányszor kell felmutatnom a bérletemet, de ez már egy másik történet.)

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy szabadságon vagyok, mert azt hittem, erőm határán vagyok, és MUSZÁJ pihennem és semmit tennem. Ha vallásos interpretációt keresnék, biztos azt mondanám, hogy Istennek vagy az a terve vele, hogy rövid távon beköltöztet a pszichiátriára, vagy az, hogy megmutatja, sokkal többet bírok, mint gondoltam. Hogy erre a tényre én nem vagyok kíváncsi, nyilván számára nem különösebben érdekes.