Antimaximalista karácsonyi tervező

A maximalista nő karácsonyi előkészületei már hetekkel ezelőtt elkezdődtek, s már nemcsak minden ajándékot beszerzett, hanem van időpontja december 23. délutánra fodrászhoz és kozmetikushoz (és egyáltalán, fodrász és kozmetikus nélkül el sem képzelhető a karácsony számára), tudja, hogy milyen ruhát fog felvenni ő és a gyerekei. A férjével partnerlook-ban lesz, ezt mondani sem kell. Már kiválogatta a karácsonyra ajándékozandó fotókönyvekhez a képeket és a rendelést is feladta, s bár még nem szerezte be a szentesti asztalhoz a megfelelő színű szalvétákat és asztalterítőt, ez a jövő hét folyamán biztosan meg fog történni. És akkor már csak annyi a dolga, hogy piros és zöld makaronokat gyártson kilószámra egész decemberben. Ja igen, az 50 db sk. képeslapról eddig még nem is beszéltünk, mindegyiken személyre szóló szöveg, nem csak a szokásos Boldog karácsonyt.

Ettől a maximalista nőtől fényévekre vagyok - mondjuk még csak nem is vágyom beérni a versenyben, bár beismerem, hogy ez a nemvágyás viszonylag új és komoly munka, több év pszichodráma van mögötte. Azért úgy egy hónappal karácsony előtt (és az most van, e hétvégén!) leülök és megpróbálok tervet készíteni. Csak hogy aztán úgyse tartsam be, mert még a ráérős időzítést sem tudom tartani.

A reálisnak látszó időzítéshez először feltérképezem, hogy mennyi időm van úgy igazából. Mert az egy hónap jól hangzik, de ha a valós szabadidőt nézzük, akkor jó, ha 30 órát sikerül összekaparni.
Egy kijózanító pillantás a naptárba, és kirajzolódik a következő lista a következő hónap foglalt hétköznap délutánjairól és hétvégéiről:
- Leonie születésnapi bulija
- még 2 magyar iskola szombat délelőttönként
- egy rendkívüli kóruspróba a parlamenti fellépés előtt szombat délelőtt
- egy bérletes színházi előadás
- egy oltás és éves orvosi vizsgálat
- egy iskolai karácsony szombat délután
- egy ovis karácsony este
- egy céges karácsony, ami viszont valószínű egybeesik az oltás időpontjával - nem kérdés, hova megyek tehát
- egy kóruskoncert péntek délután
- egy osztálykoncert furulyából
- egy másfél napos bp-i út pszichopatológia vizsgával nehezítve
- egy csütörtöktől vasárnap estig tartó szolgálati út inkluzíve Do szülinapja, amit így egy másik napra kell eltolni.
Pillanatnyilag ennyi jut eszembe, de a helyzet bármikor rosszabbodhat. A 31 napból így rögtön levonódik 17 nap, marad 14, ebből kell kihozni a legjobbat.

További nehezítést hoz az a körülmény, hogy egy ideje allergiás vagyok mindenféle alkoholra, így a nálunk már tradícionális karácsony esti sajtfondü (elkészítése 30 perc beleértve a salátát is) helyett mást kell kitalálni és nem lesz könnyű versenyezni ezzel a harminc perccel, ezt már előre látom.

Nézzük, mi az, amihez ragaszkodom még mindig az időkeret ellenére:
- mézeskalácsbuli (kettő darab, egy Do, egy pedig K barátaival, ezzel is minimalizálva a káoszt)
- néhány tepsi aprósüti - elvileg nem időigényes, semmi bejgli és efféle, de azért egy nap
- kétszer kimenni karácsonyi vásárba csak úgy, csavarogni - még ha a forralt bor idén nem is játszik
- sk szülinapi torta - vagyis inkább süti, mert kereknek kell lenni, de az ünnepelt nem szereti a rkémes tortákat, tehát cukrászdai nem jön szóba.
- ádventi vasárnapokon gyertyagyújtás - már azon a kettőn, amikor otthon vagyok. A másik két alkalmat valamikor a hét közben pótolni
- ádventi naptár is kell persze, de idén pragmatikus leszek: a gyerekek úgyis esznek most már minden nap édességet - ha én nem adok, kiszolgálják magukat a felhalmozott készleteikből. Így idén csokis ádventi kalendáriumot kapnak, remélem, ezzel szabhatok némi korlátot is az édességzabálásnak.
- összerakni egy cipősdobozt és hazaszállítani
- néhány sk karácsonyi ajándék van tervben, más kérdés, hogy az eddig tervezetteknél inkább a lebontás felé hajlok, úgyhogy még az is lehet, hogy csak jövőre készülnek el, s be kell érnem
- vásárolt ajándékokkal - erre a programpontra várhatóan idén még kevesebb időm lesz, mint általában, lévén december 8., ami amúgy munkaszüneti nap, de a boltok nyitva tarthatnak, idén vasárnapra esik.
- A karácsonyi postát úgy nagyjából 10 emberre korlátozom, bár már arra is fel vagyok készülve lelkileg, hogy végül újévi mail lesz belőle, nem karácsonyi képeslap. Akik kapják, úgyis megszokhatták már ezt a malőrt tőlem.

Azt hiszem, idén is azt a ruhát fogom felvenni karácsony este, amit tavaly és tavalyelőtt is, végül is csinos, klasszikus és rajtam kívül úgysem emlékszik már senki, hogy mit hordtam tavaly. Abban nagyjából biztos vagyok, hogy nem leszünk partnerlook-ban Apahajóval, ilyen az esküvőnkön kívül még nem fordult elő, de ott is csak véletlenül döbbentünk rá röhögve az adott napon, hogy így sikerült. Végülis az volt az első esküvőnk, rutintalanok voltunk még. 

És igen, nemcsak a filmekben történik ilyen, hanem az életben is: amíg ezt a bejegyzést írtam, jött még egy értesítés az iskolából, hogy K. 2014 szept. 1-től boldog elsős lehet a vágyott intézményben, ami még két időpontot jelent karácsony előtt, egyet az igazgatónővel, egyet az iskolaorvossal. Ez utóbbihoz még szabadságot is kell kivenni, csak hogy teljes legyen a kép.

Azért nem hagyom magam stresszelni és kívánok Nektek is meghitt és az esetleges körülmények ellenére is derűs készülődést!

Mit köszönhetünk Ulickaja-nak? (7.)

Egyrészt sok észrevétlenül elillanó estét és álomszerű állapotban átvészelt nappalokat, amikor alig vártam, hogy végre újra visszatérhessek Kukockij eseteihez meg a megfelelnivágyó fiatal fiú vívódásaihoz - de ma nem ez a lényeg, hanem a csótányfóbia.

A Történetek állatokról és emberekről első meséjében a Csótány ugyanis szakértőként lép fel, s mint szakértő méltó megvendégelést is kap a Magányos Egértől (akivel később frigyre lépnek, de ezt ekkor még nem tudjuk). Félelmetes sebességgel pusztítja el a jobbnál jobb fogásokat és mindazt, ami az asztalon van, beleértve a gyertyatartót is.
Az esti mese persze ezen a ponton átcsapott spontán környezetismeret órába, megbeszéltük, hogy a csótány a Nagy Túlélő, mit neki atomkatasztrófa, meg hogy a panelházak rettegett vendége. Hogy a csótányfóbiának némi határt szabjak - ami lefekvés előtt nem hátrány - megnyugtattam a gyerekeket, hogy 1. nálunk nincs csótány 2. nem is lesz, mert rendszeresen takarítunk. Tudom, hogy ez utóbbinak nincs sok köze a csótányok jelennemlétéhez, de az éjszaka nyugalma érdekében mégis muszáj volt csúsztatnom.
A következő naptól fogva a Csak az Asztalnál Tányér Fölött Eszünk addig folyton ignorált szabályát sem volt nehéz betartatni, elég volt annyit mondanom, hogy "Akarjátok, hogy beköltözzenek a csótányok?" - és már spuriztak vissza az étkezőasztalhoz.
Egyik reggel aztán, a szokásos káosz közepette látom, Kr. kisseprűvel, lapáttal az asztal alatt szedegeti a cantuccini morzsáit. A "mi a csudát csinálsz ott" kérdésre a válasz: "Összeseprem a morzsákat, nehogy beköltözzenek a csótányok."
Hála és köszönet Ljudmila Ulickajának.

Szombati pipalista avagy a házimunka forintosítása (3.)

Felöltöztettem, megreggeliztettem a gyerekeket, Do körmét kilakkoztam tarkára, felnőtteknek beágyaztam, gyerekeknek ágyneműt húztam le és fel, elpakoltam a lakásban heverő könyveket és játékokat, bepakoltam a mosogatógépet, elmosogattam a kézi törődést igénylő cuccokat, kisúroltam a mosogatót, be- és kipakoltam három adag mosást, leszedtem a száradó ruhákat és helyükre raktam őket, kitakarítottam a WC-t, mindeközben lementettem 445 fényképet a gépre, majd letöröltem 87-et, amit valamelyik gyerek kattingatott a lakásban, elküldtem pár képet rokonoknak, majd letisztítottam a konyhapult felét (azért a felét, mert holnap is van nap, ugyebár), felporszívóztam a hálót, előszobát, gyerekszobát, vendégszobát, ugyanezeket felmostam, kiszelektáltam pár régi, túlméretes óvodai barkácscuccot és háromszor fordultam a szeméttel.

És mert takarítani nem nagy cucc, ha nem kell hárompercenként kíváságokat teljesíteni közben, elküldtem ebben a csodás esős időben a család többi részét indoor játszóterezni, amiért egyébként már hetek óta könyörögnek. Ami amúgy szemtelenül drága, de nyugtatom magam azzal, hogy ha ezt a melót takarítónővel csináltattam volna, akkor minimum a duplájába került volna. És mert szerintem hős vagyok, most annak ellenére elnyalok egy jégkrémet, hogy még kábé ugyanennyi meló lenne hátra.

A posztmodern férfi dicsérete

Rég írtam már ide gyerekszáj jellegű bejegyzést, de ezt most képtelenség kihagyni. Nem az, hogy cuki - persze de -, hanem inkább azon döbbenek meg mindig, mennyire pontosan látja Do a helyzeteket. Épp erről leveleztünk minap egy barátnőmmel: olyan, mintha a lányaink - az övé három, az enyém öt évesen - szinte már-már készen lennének. Persze, még meg kell tanulniuk csomó praktikus dolgot, hogy elboldoguljanak a világban, írni, meg hogy miért világít a lámpa és hogy a szalvétát nem kell sajnálni arctörlésre használni. De az igazán lényeges dolgok már készen vannak bennük. Sőt, néha az az érzésem, hogy tőlem ill. más családtagoktól függetlenül vannak készen, annyira mások, mint mi.

A minap csak ketten ültünk az asztalnál, ő kezdte a beszélgetést.
- Anya, mikor fogok már férjhez menni?
- Ó, hát még sokára. De szerintem ne is siettesd nagyon.
- De miért?
- Hát, mert például miután férjhez mész, csomó házimunkát kell végezni.
(Jó, jó, tudom, előtte is, de nekem az az érzésem, hogy utána sokszorosát)
- De ha majd gyerekek is lesznek, akkor nem.
- ???!!!
Ismét ő, nagyon elgondolkodva:- Csak az a baj, hogy a gyerekek nem jönnek azonnal, ugye, arra várni kell kicsit. (Felsóhajt, hogy akkor már világos a probléma)
Én: - Hogy érted azt, hogy amikor gyerekek jönnek, akkor nincs sok házimunka?
- Hát hogy akkor már az apa is segít.

Ja, hát ha ő így látja, akkor biztos úgy is van, és majd mielőtt legközelebb konfliktusba keverednék Apahajóval a háztartási munkák igazságos és testvéries felosztásáról, akkor jól a fejembe vésem, hogy gyerekszemmel nagyon is könnyű, mi több irigylésre méltó dolgom van.

Informátoraim szerint a kérdésen már túltette magát, most már a szülési fájdalom kérdéseit boncolja. Ha jól emlékszem, én is épp középsős voltam, amikor Emesével azon törtük a fejünket, hogy lehetne gyereket szülni úgy, hogy mégse kelljen felvágni a hasunkat, mert az nagyon fájhat. (Más szülési módról akkor még nem tudtunk.) Az ötévesek problémái, úgy tűnik, 28 év elteltével is ugyanazok maradnak.

Hiperaktív

Mire jó, ha az embernek széles az érdeklődési köre?
Például arra, hogy nagyon tudjon örülni olyan lehetőségeknek, amelyek bár újabb munkát és még a mostaninál is szorosabb időbeosztást jelentenek, de a széles érdeklődési kör egyik régóta hiányolt szeletét pont lefedik.

Az ősz elején jöttek a gombolós sálak - ezek kapcsán kicsit belekóstolhattam abba, milyen is, amikor a hobbi munka lesz. Most pedig egy másik szívem csücske tevékenység, a hittantanítás készül teret találni magának a heti rendemben. Mindez a szokásosak: munka, háztartás, gyerekek reggeli szétszórása és esti begyűjtése mellett. És amellett, hogy az éjszakai huzamos alvás még mindig csak a vágylistámon található meg.

Mostanra bár jól beállt a napi rutin, azért rengeteg téren gyenge a teljesítményem. A főzés például szinte soha nem fér bele a napjaimba. Viszont igen magas fokra jutottam el annak művészetében, hogy hogyan lehet vacsorát készíteni a majdnem semmiből. Mert bevásárolni is igen ritkán jutok el, és akkor se tudok többet hazahozni, mint amennyit elbírok. Az, hogy a mosnivaló folyamatosan embermagasságban áll a fürdőszobában, mondjuk részben annak köszönhető, hogy jóval lassabban szárad a ruha, mint nyáron, viszont az ovizás miatt rengeteg ruhát használunk. E témában amúgy az utóbbi időben már sztrájkolni is kezdtem. A normál rend szerint ugyanis kellene egy utcai ruha, egy ovis benti és egy udvari, emellett külön a tornához heti kétszer és külön a néptánchoz heti egyszer. (Még jó, hogy a hittanhoz nem kell extra ruha!) Ez napi minimum négy váltás ruha, plusz a különfoglalkozásokra való. Tudjuk, ha egy gyerek felvesz egy ruhát 30 percre, az akkor is koszos lesz, így gyakorlatilag háromszoros mennyiséget kéne naponta mosnom csak az egyik gyerek után. Ezt mostanra meguntam, úgyhogy igyekszem olyan ruhában vinni reggel, amiben akár benn is játszhat (harisnya, szoknya). De még így is reménytelen vállalkozás a mosásban utolérni magam.

No de ha már egyszer az otthoni körülmények amúgy sem lehetnek ennél rosszabbak, akkor miért is ne vállaljak még heti négy hittant - ami persze nem is négy, hanem nagyjából 12 óra elfoglaltságot jelent készüléssel és utazással. Ha nem többet - mert mint kiderült, az egyik osztályban egyháztörit kell tanítanom, és bevallom, történelemmel legutóbb akkor foglalkoztam, amikor szigorlatoztam belőle, azaz kerek tíz éve. És hogy a történet még kerekebb legyen, egy kutatásba is belecsöppentem, amiről még nem sokat tudok, de pont a meglepetés-jelleg miatt képtelen voltam nemet mondani rá.

Hogy minderre rápihenjek - azaz nem, de ha már így alakult, akkor megpróbálom - egy hétig szabin vagyok. Írtam egy szép hosszú listát, hogy varrásban és horgolásban mi mindent kellene kipipálnom. Ez persze nem munka, nem :)

Van az a fura érzésem, hogy életritmusom és -tempóm kezd visszatérni a szülés előttihez. Most már csak abban kéne valami hasonlóságot előállítani, hogy annyit tudjak aludni és csendben lábat lógatni is, mint akkoriban.