A zongorakesztyű, a nyári csizma meg a baseballsapka

Az utazás tágítja az ember horizontját, felnyitja szemünket a világ sokszínűségére, satöbbi, satöbbi. Mióta 2010-ben elkezdtem ott dolgozni, ahol épp vagyok, rengeteget utazom. Horizontom már annyira tág, hogy tágabb nem is lehetne. Igaz, a városokat, ahol járok, igencsak hézagosan ismerem, reptértől a hotelig, vasútállomástól az ülésteremig tart a szabadságom, időnként, ha különösen nagy szerencsém van, még a hotel környékének egy-két km-es körzetében is sétálgatok egy hosszabb ebédszünetben. Mondjuk másfél héttel ezelőtt még egy hajnali futásra is volt időm Koppenhágában, de ez már tényleg olyan luxus, amihez hasonlót nem is várok a következő egy éven belül.
Remélem, érzitek az öniróniát - a munkahelyi utak szerintem legfeljebb az ember tűrőképességét tágítják (mert sehol nincs pont olyan íze a reggeli kávénak, mint otthon), a horizontját nem nagyon, egy konferenciahotel nagyjából mindenütt ugyanolyan Európában. Na jó, még talán a legegzotikusabb Szerbiában volt, ahol legalább lehetett kicsit kézzel-lábbal elmutogatós activityzni a vasútállomáson a semmilyen általam ismert nyelven nem beszélő információs hölggyel.

Mindez persze nem volna érdekes itt a fonalas posztok között, ha nem tágult volna egy ponton mégis a horizontom az utazások hatására. Épp két hete Koppenhágában kezdődött, majd e héten Kasselban ért be az a felismerésem, miszerint igen, mégis van létjogosultsága egy csomó kötött ruhadarabnak, amit korábban hülyeségnek tartottam. Ott van például a zongorakesztyű. Csak néztem régebben ezeket a csodaszép filigrán csipkés zongorakesztyűket a Ravon és azon gondolkoztam, hogy akkor ez most mit akar. Mert télen nekem a zongorakesztyű halottnak a csók, ha meg még csipkés is, akkor tényleg miről beszélünk. A téli kesztyűnek legyen ujja, felőlem lehessen visszahajtani, hogy ehessen az ember gesztenyét vagy dohányozzon vagy okostelefonozzon, ha akar, de ha meg csak simán közlekedik, akkor legyen az a kesztyű igazán meleg és takarjon mindent. Ehhez képest, amikor a nyár leghosszabb napján Koppenhágában - hála a rengeteg németnek, akik VB-t akartak nézni és emiatt hamarabb befejeztük az ülést - volt két órám este sétálni, akkor úgy a 40. perctől kezdve semmire nem vágytam jobban, mint egy zongorakesztyűre. Felőlem akár csipkésre. Na jó, a hosszú szövetkabátomra is vágytam vagy legalább egy polár felsőre, annyira hideg volt. A dánok ekkor rövid szoknyácskákban lejtettek saruban, hiszen ebben a pár napban van nyár, most kell kiélvezni, ennél melegebb idén már nem lesz - mondták ők. Azért steppelt átmeneti kabát rajtuk is volt a saruhoz.

Kasselba úgy mentem, hogy azt gondoltam, Németország mégsem Skandinávia, ha Bécsben van 30 fok, akkor ott lesz mondjuk 22, az még azért mindig nyár. Ehhez képest volt is 22 fok mondjuk délben fél óráig a napon, ha éppen nem esett az eső, amúgy meg érzésre 10-12. 3 napig fáztam, mondjuk úgy kell nekem, ha nem viszek magammal mindenhova négyévszakos ruhatárat meg háromféle cipőt. Ahogy a 3. napon vártam a pályaudvaron a késve érkező vonatomra és már szinte megszoktam a fázást mint állapotot, feltűnt, hogy 10 nőből 9-en nyári csizma van. Ez is egy olyan műfaj, aminek a létjogosultságát Magyarországon élve sosem értettem, aztán Bécsben már kezdtem felfedezni, de még nem csábultam el rá - Kassel óta meg nézem a kirakatokat, hogy melyik modellt válasszam. Németországban úgyis annyit tágítom a horizontomat, hogy inkább van szükségem nyári csizmára, mint szandálra.

A baseballsapka szerintem mondjuk halálos bűn, de mióta lemenő nappal szemben próbáltam meg futni pár hete, már ezzel kapcsolatban is kezdek megengedőbb lenni. Persze csak ha másokon van. Én meg inkább futok olyankor, amikor a nap más szögben süt - elvégre minden csak időzítés kérdése.