Legalább a gyerekek - avagy hogyan kössünk le hatéveseket húsz percre

(Kép is lesz, de meg kell dolgozni érte.)

Csend és hallgatás a Virág utcából, két hete még csak egy WIPszerdára se tellett tőlem. A még áprilisban elkészült csodálatos türkiz Thistle & Beads kendő blokkolására ma szántam el magam. A mai nap egyébként azért is jelentős, mert prímszám több hónapja készülök rá, hogy ma elkezdjek egy ehhez a szoknyához hasonlót közöshorgolni. Ehhez képest még az április elején elkezdendő kardigánhoz sem csináltam kötéspróbát - megvettem viszont egy halom fonalat hozzá, a molyok meg épp szaporodási fázisban vannak, szóval élethalálharc on, állás egyelőre döntetlen. Mondanom sem kell, hogy a tiritarka szoknya a távoli jövőbe prolongálódott, mondjuk akkorra, amikor majd újra látjuk a napot. Apropó, nap. Pont nyolc nap múlva lesz életem első futóversenye, amire eléggé készültem testileg-lelkileg. Viszont ismerem magam annyira, hogy szakadó esőben nem vagyok hajlandó kínozni magam futással, a futóverseny helyszínére való elzarándokolással és a startra való várakozással 30ezer másik emberrel együtt. Úgyhogy ha a nap nem is sütne jövő vasárnap, azért legalább ne essen, ez lenne a kérésem az univerzum felé.

Májusban egyelőre küzd egymással a kötelességtudó és a hedonista felem, a hedonista kötné a Lily Magnóliát ajándékba, a kötelességtudó vizsgára készül és beadandókat ír. De leginkább egyiket sem, mert a kötelességtudó ugyan nem annyira erős, hogy nyerjen, de legalább blokkolja a hedonistát, úgyhogy így aztán se tanulás, se kötés, vagyis csak feleannyi mindkettőből, mint lehetséges és szükséges lenne. Azért legalább a beadandók gondját letudtam tegnap, így bízom az áttörésben kötésfronton is.

Amíg én itt fetrengek a különféle pocsolyákban, úgy is mint lustaság, kialvatlanság, tétovázás, azért legalább a gyerekek boldogok és kreatívak. Mert ott van például az a délután, amikor rájöttem, hogy elfogyott a só. Rendes háztartásban nem fogy el a só, nálunk igen. Mondjuk volt még otthon egy zacskó kavicsjellegű tengeri só, amit vészhelyzet esetére tartok itthon. Vészhelyzet alatt azt értem, hogy fáj a füle valamelyik gyereknek és meleg sós zoknival kell borogatni. Kínomban aztán elővettem ezt az aranytartalékot és elkezdtem mozsárban porrá törni a sót. Nem is számítottam rá, hogy ettől az unalmas és fárasztó feladattól a gyerekeim egymással versengve fognak felszabadítani. Időbeosztást kellett csinálni, hogy ki mikor mennyit mozsarazik. Pár napig kitartott a lelkesedés, úgyhogy megint van itthon vagy három hónapra elegendő só. Ha akartok húsz perc nyugtot magatoknak, kedves megfáradt anyatársak, adjatok hatéveseteknek egy mozsarat nagyszemű sóval.

Ha a gyerek mégsem boldog, sőt, örök haragot deklarált - mert például anya egyetértett az óvónővel abban a kérdésben, hogy szabad-e az óvodában meztelen felsőtesttel rohangálni (nem) - akkor persze egy kis sómozsarazás nem elegendő a kibéküléshez. Ilyen esetekre ajánlom, hogy tartsatok otthon drótot és csípőfogót. Megteszik azok a műanyag bevonatos drótok is, amelyeket elektromos készülékekhez adnak, hogy a zsinórt összefoghassuk velük. Mondjunk néhány mondatot arról, hogy kizárólag az általunk e célra átadott drótokat szabad vagdosni, mert a többiben esetleg áram fut, és egyrészt jaj annak, aki töntreteszi a számítógépemet vagy varrógépemet, másrészt ezt nemcsak mondom, hanem a 220 gondoskodik a büntetésről. Szóval ezen rövid bevezetés után adjuk át a gyermekünknek a drótot és a csípőfogót és élvezzük a drót hosszától függően akár 20-30 percre is tehető szabadidőnket és készítsük fel színünket arra, hogy ennek leteltével a gyerek minket tart majd a legjobb anyának a világon és hajlandó megbocsátani korábbi botlásunkat a meztelen fesőtest tilalmával kapcsolatban.

A kreativitásnak egyéb nyomai is random felbukkannak a lakásban. Múlt héten például összekerestem egy nagyobb rendrakás közben a tangram mind a hét darabját. Úgy terveztem, hogy szombaton végre játszom vele egy kicsit, de az adott helyen csak öt elemet találtam.
- Gyerekek, hol van a tangram két hiányzó eleme?
- Hát, a lilát én sem tudom, de a másikból Kristóf éppen cápát csinált.
Cápát, naná. Itt is van.

És ha már keresgélés: egy pillanatra felbosszantott, hogy a múlt héten kisúvickolt szobában miért vannak már megint gyúrmabombák a könyvespolcra ragasztva. Miért nem lehet a dolgokat rendeltetésszerűen használni, de tényleg? Aztán közelebb menve megláttam, hogy ez a gusztustalan trutyi igazából egy kulcstartó. Nem is értem, miért vagyok annyira földhözragadt felnőtt.

Mivel pedig a rendrakást és játékszelektálást anya elintézte, a gyerekek az igazán fontos problémák megoldásának szentelhették magukat. Feltalálták például a majdnemfotocellát.
- Anya, feltaláltam egy ajtónyitót.
- Az nem a kilincs véletlenül?
- Nem. Mert csak megbököd a kilincset egész picit, és magától kinyílik az ajtó. Csak nagyon erősen kell feltekerni a zsinórt.

Roppant komplex szerkezet, az egész szobát elfoglalja.

Így végre a több hónapon keresztül készült körmöcske-zsinór is megtalálta élete értelmét.

Hasonlóan kreatív hétvégét kívánok Nektek :)