Nils Holgerrsonné, Táltos Bandi és Anyahajó jeges álmai

Az úgy van, hogy elköltözik az ember lánya egy idegen városba, amit azért elég jól ismer, de inkább csak az utcákat, nem az embereket. És akkor kiderül, hogy van olyan bloggertárs, aki szintén ugyanott őrködik. És akkor az ember lánya örül, meg izgul az első randi előtt, aztán fogynak a forró csokik, később a sajtfondü meg a lekváros fánk, s aztán jön az ötlet, hogy le kéne már mozogni ezt a sok kalóriabombát. Megy az sms, hogy mi lenne ma este egy korizással a Wiener Eistraum-on a Rathaus és a Burgtheater közötti téren, a belváros szívében.

Ez annyira giccses, bécsies, hogy már szép, de tényleg, csak azzal nem számoltunk, hogy kifogtuk a leghidegebb idei esték egyikét. De élveztük nagyon, pláne, hogy lejtett is a pálya, szóval egyik irányban sikítva siklottunk, a másik irányban meg erősítettük a futóművünket. Beszélgetésre mondjuk nem sok alkalom adódott, mert ilyen domborzati viszonyok mellett egyetlen célom volt: koriélen maradni, a sebesség és irány alakulását a természet szeszélyeire kellett bíznom.

Van ám remek képem Nils Holgerssonnéról meg Táltos Bandiról is, ott ülnek a palánkon, de 1. nem tudom, hogy ez nem tilos-e 2. nem mondták, hogy beblogolhatom őket - szóval ezt a képet megtartom magamnak, meg ha nem felejtem el, átküldöm nekik.

Wien ist anders. De tényleg.

Egyszerűen nem is hiszem el, hogy ennyire jó nekem, néha már kérdezgetem, hogy meddig tarthat ez vajon, mert nem voltam ennyire jó gyerek, hogy ezt megérdemeljem, az tuti. Amíg tart, addig mindenesetre örülök. Nemcsak Bécsnek, meg a jégnek a színházi kulisszák között, hanem annak is, hogy van a nagy messzi idegenben egy Hasonszőrű, aki kapható ilyen spontán randikra és nem pattint le azzal, hogy a következő két hétben már tuti nincs egy szabad perce sem, ami pedig a Terminkalenderek szülőhazájában nem lenne éppen csoda. És akinek el lehet sírni, ha épp frusztrált vagyok egy sikertelen horgolás miatt, amiről itt majd később lesz még szó.

A képekhez meg még annyit, hogy az első látogatásomat a Bécsi Jégálmon bevezettem a szépnapok archívumába, és hogy tárgyi emlékem is legyen, megy hogy ne fagyjak meg a hazaúton, megleptem magam egy forralt borral is a végén. Bögrével persze, bögre nélkül egy tapodtat se, pláne mert ez a karácsonyiakkal ellentétben még dizájnra is nagyon jó lett.