Látszólag fonalfestés, igazából filozófia

Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, ezt mindig olyan sablonigazságnak tartottam, meg kicsit túlbuzgóságnak is. Az úgy van, hogy dolgok nagy része elintézi magát is, ha nem jutok hozzá időben, ezt figyeltem meg. Na de érezhettem én, hogy pár óra múlva kidőlök másfél napra, mert utolsó erőmmel még feltettem főni és bekevertem egy adag festéket (üdítőt). Ez amúgy azért praktikus, mert egyszerre teszek olyat, ami a hobbym és olyat, ami az extraprogramos ádventi kalendáriumba is befér, merthogy Do is élvezi és kíváncsian nézi a fejleményeket. Na szóval főztem és kutyultam, ismét megállapítottam, hogy a felszerelésem nem alkalmas festésre, mert minden túl kicsi, épp csak szuszakolni sikerül az uborkásüvegekbe a 10 dekás köteget.
Ami aztán meg is látszik, mert a sötétrózsaszín az, ami végig benn volt az üvegben, a világos meg az, amit csak egyszer megmutattam a festéknek. A sárga is csalókát játszott, mert bekeverve még zöldes volt, ami határozottan jobban tetszett volna, na de így se rossz. A szabályszerűséget tökéletesen mellőző fonalat sikerült kapnom, kíváncsian várom, hogy fog ez kinézni meghorgolva. Még azt se tudom, hogy gyerek sapka-sál szett vagy felnőtt sál legyen, mindkettő mellett szólnak érvek, előbbi mellett az, hogy ezer éve nem horgoltam gyerekszettet, utóbbi mellett meg az, hogy mostanában szeretem a felnőttcuccokat.
Amúgy a betegség olyan, hogy van az az egy-másfél nap, amikor semmi, de tényleg semmi nem bír rávenni arra, hogy felkeljek az ágyból és elhagyjam a jótékony öntudatlanság állapotát. Aztán jön az, amikor rájövök, azért fáj a fejem, mióta nem vagyok lázas, mert kávéfüggő vagyok - csoda is lenne, ha nem, napi három kávé mellett. És akkor már elég erős vagyok ahhoz, hogy hülyén érezzem magam, hogy semmitteszek, de elég gyenge ahhoz, hogy valójában tegyek is valamit. A külvilág sem érdekel különösebben, nem köt le hosszabban, mint két-három blog új termésének megnézése (átfutása).
És akkor olvasni próbálok, Esterházyt, tényleg megnyugtató, amikor árnyalt megfogalmazásokat olvasok anya-gyermek kapcsolatról. És rögtön kedvem támad írni is, a jó író olyan, hogy azt az illúziót kelti, ilyet én is tudnék, mert annyira hiányzik belőle mindenféle görcs. Persze rövid úton kiderül, hogy nem, de azért teszek egy felismerést, miszerint a jó írót az különbözteti meg a nemírótól, nem elsősorban az, hogy jobban ír hanem, hogy napi iksz órát írásra szán. Nem lop perceket, félórákat, és közben fél füllel hallgatja, hogy mennyire működik nélküle az élet, hanem azt mondja, most dolgozom, és olyankor ír. Na ez a felismerésem, hogy amire pofátlanul azt tudom mondani, hogy ne zavarjatok, dolgozom, az a hivatásom, és ha valami rosszul értelmezett mindenkinek rendelkezésre állás miatt semmire nem tudom ezt mondani, akkor nincs is. Uff, én szóltam.