Ádvent gyerekkel :D

Még élénken emlékszem arra a két évvel ezelőtti karácsonyra, amikor a Mennyből az angyal helyett Megy a gőzöst kellett énekelni a karácsonyfa alatt - minden egyéb klasszikus próbálkozásunkat túlénekelte ugyanis a családunkban uralkodó kétéves. És hát ciki vagy nem, a helyzet óriási röhögésbe fulladt, annyira abszurd volt. Azzal vigasztaltam magam, hogy ugye a karácsony a gyereké elsősorban, és hogy lesz ez még jobb is. És ez tényleg így igaz, idén már - hála az ovinak is - négyévesünk abszolút nyitott a karácsony eredeti tartalma felé. Na de ismét van kétéves a családban, akinek - minő véletlen -, szintén a Megy a gőzös a kedvence. És bár beszélni még alig-alig tud, ebből következően várhatóan nem fog rázendíteni a fa alatt a kedvencére, de szókincséből épp kitelik az "Anya, ne éneke!". Így aztán az eredetileg meghitt gyertyafényes ádventi éneklés helyett csöndes gyertyanézés lett a tegnapi program. Persze csak miután befejezte a lámpaoltás miatti sírógörcsét. A vallási nevelés hétköznapi buktatói című epizódunkat mutattuk be.

Micsoda mimika!

Nagy Hajni felvétele

Amikor a takaró életre kel. Nézzétek meg a többi képet is Hajninál!

Jó helyek Bécsben 1.

Októberben volt 10 éve, hogy életem legkalandosabb évét töltöttem Bécsben. Igen, annak ellenére volt kalandos, hogy Bécs gyakorlatilag a szomszédban van és bármikor haza lehet ruccanni - épp ezért erre az amúgy elég jó ösztöndíjas helyre én egyedül pályáztam abban az évben. Mindenki messzebb akart menni. Na de a lényeg nem a távolság, hanem ami ott történik. Velem például az történt, hogy beleszerettem a nagyvárosi életformába. Meg még sok más is.

Azóta többször visszamentem már - turistaként, még egy ösztöndíjra, barátokhoz, és változatlanul nem tudok betelni a várossal. Ez most nemcsak azért jutott eszembe, mert nosztalgiázni támadt kedvem, hanem mert Ági posztja kapcsán elkezdtem felidézni, miféle kulináris élmények értek engem Bécsben. Mert ért nem is kevés, sőt, ott tanultam meg - már amennyire - főzni.



Szerettem volna utcára pontosan megmondani, hogy hol van az a bizonyos Stadtbeisl, amit szívből tudok ajánlani, de nem sikerült rájönnöm. Valahogy a Josefstädterstrasséból nylílik, ha jól emlékszem. Bécsben egyébként azt szeretem, hogy létezik egy olyan arca, ami nem puccos. Már-már azért sem puccos. Az igazi bécsi kávéházban a pincér csak megtűri a vendéget, ha már ott van, és ebben van valami sármos. De most maradjunk a Stadtbeislnél. Itt a személyzet kedves, tehát nem ebben áll az antipucc, hanem az egész helynek az esetlegességében. Nincsenek dizájnbútorok meg összehangolt részletek, viszont van atmoszférája, kifogástalan házikosztot kap az ember és tényleg otthonosan érezheti magát. Ha pedig a pincérnő észreveszi, hogy két szerencsétlen turista bénázik a fényképezőgép önkioldó funkciójával, akkor közbelép és elkészíti a kötelező mosolygós pár utazik képet.

Az első képen spenótos Nockerl, ami osztrák-délnémet specialitás (másutt Spätzle néven fut), a másodikon pedig egy könnyű marhahúsos saláta. Habár ez néz ki nőiesebbnek, én a nokedlit ettem :D




És ha már ezen a környéken van az ember, akkor kanyarodjon a Florianigasse felé, ahol a szintén antipucc Tunnelt találhatja, és ahol a lehető legjobb arab reggelit ettem ever. Nem volt véletlen, többször visszatértem, és mindig a legjobb volt. De erről majd máskor mesélek...

Évvégi visszanéző

Azt mondják az okosok, és van is ebben valami szerintem, hogy ha valamit igazán szeretnél, ne beszélj róla senkinek, mert azzal a valóra váltáshoz szükséges energiát pocsékolod. És tényleg, van az a fajta pozitív feszültség, ami egy el nem mondható vágynál keletkezik, és amely vihet a megvalósítás felé, legalábbis magamnál így tapasztaltam. Meg az ellenkezőjét is, hogy amikor egy tervemről beszélek másoknak, sokszor apad a lelkesedésem. Hogy a csökkenő feszültség miatt, vagy mert akkor a másik rögtön mond pár kiábrándító adatot és ellenérvet, hogy miért irreális, amire vágyom, azt nem tudom.
Mindenesetre 2009 kezdetén volt pár olyan tervem-vágyam, amiről beszélni sem mertem senkinek. És bár még csak november van, nem tudom megállni, hogy vissza ne nézzek, decemberben úgyis ezer más feladat lesz, és mert a két legnagyobb titkos vágyam szerintem megvalósult, úgyhogy juppijupp.

Először is szerettem volna kipróbálni a fonalfestést. Ez nem volt teljesen titkos, hiszen pár, hozzám hasonlóan őrült nőnek meséltem róla, és vártam, hogy majd összeülünk egy festősessionre. Aztán október végén már nem vártam tovább, fenyegetően közeledett az évvége, festés meg még sehol, úgyhogy belevágtam. Azóta már egy kávés festésen is túl vagyok, erről még tervezek fényképes beszámolni is.

A másik, a szupertitkos vágyam ennél őrültebb volt: a fonás. Nem mintha nem lenne elég nagy választék fonalból, pláne ha a külföldi felhozatalt is beleszámítjuk. Csak éppen van nekem az a már-már megszállott vágyam, hogy a dolgokat a kezdetekig szeretem visszakövetni. Vagy amennyire lehet, a kezdetekig. Tudom, ez nagyon lassú életformát hoz magával, és csomó mindenről tényleg lemaradok így, de nem zavar. A bolti kész holmi árnál drágábban veszem a horgolt cuccokhoz a fonalat, de sebaj, mert én készítem, és ez jó érzés. És most még tovább vittem ezt a dolgot: előfonalat illetve gyapjúcsíkokat vettem, meg orsót, és magam fonom meg a gyapjút. Még csak az elején vagyok, de máris imádom ezt az érzést. Különösen azt, hogy így magam döntök arról, milyen vastag fonal lesz a végeredmény, sőt, az általam annyira kedvelt változó vastagságú fonalat is könnyedén elő tudom állítani. Ööö, hogy pontosabb legyek - egyelőre csak változó vastagságú fonal előállítására vagyok képes.

A fonás egyébként eléggé monoton és brutálisan lassú művelet, tehát nem hiszem, hogy az összes fonalszükségletemet így fogom előteremteni, de az biztos, hogy a legkülönlegesebb holmiknak ebből a szempontból is meg fogom adni a módját.

És amit nem mondtam még, pedig a legfontosabb, az egésznek van egy misztikus íze is, hogy van a Nagy Női Hagyomány, amit az utóbbi időben szinte elfelejtettünk, és most belemerülök ebbe a kútba, és dacolva a mindent minél gyorsabban életelvvel, egyszerűen megengedem magamnak, hogy fonjak meg fonalakat főzögessek órák hosszat kondérban, festőlében. Falura kéne költözni, hogy még a festőnövényeket is én szedegessem össze. Na de erről nem is beszélek, nehogy eltűnjenek az energiáim.

Horgolt sál lógó virágokkal

Az utóbbi időben szokatlanul sokat horgoltam megrendelésre, aminek a kétségtelen előnyök mellett azért hátránya is volt: nem sok szabadságot kaptam és az elkészült holmikat nem láthatom viszont naponta a gyerekeken, barátokon vagy a tükörben. Így annak ellenére, hogy a karácsonyt meg lehetne lovagolni üzleti céllal, mostanában kicsit befelé fordultam, és boltom polcai helyett barátok és családtagok polcait töltöm fel. Például ez a kék keskeny, de annál hosszabb sál hamarosan Norvégiába utazik. Október végén volt vendégünk a munkahelyemen egy kétfős norvég küldöttség, egy püspöknő és egy munkatársa. Mivel az egész levelezést ezzel a munkatárssal én intéztem már május óta, a személyes találkozáskor szinte barátként köszöntöttük egymást. Az első este megilletődöttsége után - ami abból fakadt, hogy féltem angolul megszólalni -, a másodikon már remekül elbeszélgettünk mindenféléről. Például kézművességről. Megdicsértem ugyanis gyönyörű, kézzel kötött kardigánját és nemezelt kézitáskáját. Hamar kiderült, hogy az ízlésünk, egyedi holmik iránti lelkesedésünk hasonló. Ő például lelkesedett a sálért, ami egyik nap rajtam volt, és kérte a mintáját.



De mert érthető mintaleírásban, azaz amit más is megért, pláne angolul, nincs sok gyakorlatom, inkább megígértem neki, hogy elkészítek neki is egy hasonlót. Kéket választott, ami nem is csoda, hiszen a klasszikus skandináv típusba tartozik.
A sál kábé 1,70 méter, hosszában nagyon sok szemre kezdve készült. Az első hat sor egyszerű nagyiminta, aztán pedig egy olyan sor jön, hogy általában rövidpálca, de időnként egy-egy légszemsorral lógót horgoltam, a lógó rész végén pedig valamilyen virág vagy levél található. Eközben nem kellett elvágni a fonalat, tehát az egész utolsó sor, illetve az egész sál egyben készült. A virágmintákat ott és akkor találtam ki, nincs bennük szabályosság, a lelógó részek sem egyforma hosszúak, egyedül arra figyeltem, hogy kb. ugyanolyan távolságban legyenek egymástól.

Csalóka amúgy, az utolsó sor kábé annyi idő alatt készült el, mint az előtte lévő összes együttvéve, mert ott nem automatizmusra, hanem fantáziára volt szükség.

ropi, kóla, gumicukor

ilyeneket raktam ma a boltban a kosaramba
ráadásul piac helyett boltba mentem
épp ezekért a szecskákért
nem is ecsetelem
az eközben engem elfogó körülírhatatlanul hülye érzést
mert szerintem kólát legutóbb
első terhességem első harmadában vettem
amikor egyéb dolgoknak még a gondolatára is
hányingerem lett
na és pont ezen okból kellett
ma is ilyeneket vennem
na nem terhesség
más se hiányozna
hanem a családban elburjánzó hányós vírus miatt
és mert ezeket a szennyételeket ajánlják minden fórumon
mert ezek állítólag megmaradnak a gyerekben
aki amúgy mára minimum két kilót fogyott
szinte labdázni lehetne vele ha nem félnék hogy
attól újra hányni fog
és tény
egyelőre
valóban
hasznosnak látszanak ezek a szörnyűségek
bár a kólát megszagolni se hajlandó
én gyerekem büszke vagyok rá
de a másik kettő csúszik
most már csak az a kérdés
a másik gyereket hogy beszéljem le ezekről
és hogy mindezt méltóképpen megkoronázzam
most fogom becsúsztatni a
mélyhűtött pizzát
a sütőbe az egészségesek részére
mert főzni aztán végképp nincs erőm ma

és ilyenekről írok, ahelyett, hogy sálakat mutogatnék meg festett gyapjút

Karácsonyi kívánságlista

Tudom, hogy a pasim nem az a típus, akinek csak úgy kipattannak a fejéből a frappánsabbnál frappánsabb ajándékötletek, ezért általában - csak hogy ne legyen haláli stresszben egész decemberben - súgni szoktam neki, minek örülnék. Egyszerű lény vagyok amúgy, egy könyvtől bármikor ragyog a szemem, a karácsony meg messze nem az ajándékok miatt fontos nekem, szóval tényleg nincs nehéz dolga szerintem. (Bezzeg nekem, mert ő még súgni sem tud, ugyanis szerinte mindene megvan. Éljen a megelégedettség!)

Egyébként igen, nekem is mindenem megvan, a kívánságaim egy ideje már fonal-textil vonalon mozognak, ezzel meg aztán tényleg nem terhelnék y kromoszómval rendelkező egyént. Úgyhogy kitaláltam, hogy idén az elégedettség jegyében hiányokat kérek mindenkitől. Szüleimtől azt, hogy pár napra vegyék magukhoz a dedeket, amikor semmi különös indokunk nincs erre, a pasimtól meg azt, hogy fúrjon néhány lukat a falba. Akkor végre feltehetnénk azokat a polcokat, amiket már hónapok óta szeretnék feltetetni vele, és amely kérésemnek eddig különféle indokok miatt ellenállt, mivel utál falat fúrni. És bár nem szokásom, azt fogom kérni, hogy előre adja oda ezt a különleges ajándékot, mondjuk már november végén, hogy ádventre, mikor hetente többször jönnek hozzánk vendégek, végre tudjam helyükre tenni a dolgainkat.
A gyerekszobába négy luk, a varrósarkomhoz négy luk, a konyhába hat luk - ennyi már elég is nekem karácsonyra. Szerintem nem vagyok nagyigényű.

H1N1 ellenszer házilag, avagy éljenek a csírák

Amikor már nem volt olyan nap, hogy valaki meg ne kérdezte volna, hogy beoltatom-e magunkat és a gyerekeket az új influenza ellen, elkezdtem komolyan elgondolkozni a dolgon. És elkezdtem én is kérdezgetni az embereket - tovább gerjesztve ezzel is a pánikot.

Nehéz ügy, mert soha nem kértem normál influenza elleni oltást, valahogy nem érzem olyan súlyosnak, hogy egy télen egyszer egy hetet pihen az ember, hogy ennek elkerüléséért még meg is szúrassam magam. (Amúgy is inkább náthásak szoktunk lenni.) Igen, a gyerekeimnek mindahányszor beadagolom, hogy az oltás csak egy apró szúrás és egyáltalán nem is fáj, de én rettegek tőle, mint tűztől. Köszönhetően egy 10 éves koromban kapott TBC oltásnak, amely után hónapokig fájt és gennyedzett a vállam, és még egy év múlva is durván ronda volt a szúrás nyoma. Megjegyzem, senki más nem járt így az osztályból, csak én. Azt meg el lehet képzelni, hogy egy amúgy is önértékelési zavarokkal küzdő tízéves kamaszlány mekkora cikinek tartja, hogy nyáron fertelmesen ronda vállakkal kell mutatkoznia az utcán.

Na jó, szóval félek, ez van. Nem az influenzától, hanem az oltástól. Meg attól is, hogy mindig hallani oltási mellékhatásokról. Én meg úgy vagyok vele, hogy abba könnyebben belenyugszom, ha egy betegségnek van káros hatása - akár tragikus -, mintha a betegség megelőzésének. Ettől függetlenül persze izgulok, mert ha tényleg baj lesz, akkor nemcsak magamért vagyok felelős, viszont egyelőre még nemmel szavazok az oltásra.

Nem tétlenkedem viszont, immunerősítő szereket adagolok magunknak, ráadásnak tegnapelőtt - talán picit hamarabb, mint máskor szoktam - előszedtem a csíráztató edényemet.
Volt pár sikertelen csíráztatási próbálkozásom régebben, ezért egy ideig hanyagoltam, és inkább megvettem készen. De amilyen mennyiséget mi telente fogyasztunk, egy idő után gazdaságosabbnak láttam megtanulni a helyes technikát.

Sajnos a kistányéron csíráztatás nekem nem jött be. Az egyébként rendkívül dekoratív és természetes agyagedényben való csiráztatás sem. Az elsőben bepállik, a másodikban kiszárad a mag. Ronda, de finom - végül műanyag emeletes csíráztatót választottam. Nem a konyha dísze, viszont működik. Ez négyemeletes, alul van egy átlátszatlan tál, felette két átlátszó, azon egy átlátszatlan, a felső három alul furfangosan lyukacsos - a víz lefolyik, a mag nem. Fogyasztói ára bioboltokban nagyjából 800 forint, szóval ha az ember komolyan gondolja, akkor két hét alatt megtérül.

Először meg kell mosni a magot, és az alsó, átlátszatlan nem lyukacsos edényben beáztatni vízbe, a torony többi részét rá lehet helyezni. Egy éjszakát javasolnak, de ez a mag fajtájától függ. Akkor jó, ha láthatóan megnagyobbodott a mag, ez kisebb magoknál akár 4 óra alatt is megtörténik. Ekkor a magokat át kell önteni az egyik átlátszó lukacsosba, folyó vízzel átmosni. Alulra a sötét - ebbe csöpög a víz -, rá amiben a mag van, rá pedig az átlátszatlan lukacsos. A magoknak először ugyanis szüksége van egy kis sötétségre. Ebben a fázisban úgy szoktam, hogy amikor eszembe jut, de napi kétszer minimum, átmosom a magokat, kezdődő csírát. Így meg lehet akadályozni a beposhadást, büdösödést. Az egész pár perc, hiszen a magok maradhatnak a helyükön, a lukacsos aljú átlátszó edényben. A nagykönyv szerint két nap sötétség után már jöhet a fény, azaz az átlátszó réteggel lehet letakarni a magokat és fényes, de nem direkt napfényes helyre rakni. Az átmosást továbbra is napi kétszer minimum elvégezzük. Magtól függően négy-öt nap alatt remek csirákat kapunk, amelyet hűtőben több napig is eltarthatunk. És ami hihetetlen, majdnem olyan lesz, mint a sareptai özvegy korsója, hiszen a csírák tovább nőnek, szóval nem fogy olyan ütemben, mint indokolt volna. Egy idő után elfogy, persze :)

Két-három nappal azután, hogy elkezdtem a csíráztatási procedúrát, már egy másik adagot is elkezdek készíteni. Végülis van két átlátszó "emelet". Ha ennek következtében felül átlátszó helyett átlátszatlan lyukas tálka lesz, az sem nagy gond, ha amúgy világos helyen van az edény.

És hogy melyik csíra mire jó pontosan, arról itt részletes leírást lehet találni. Még van egy másik előnye: a téli hónapokban annyira drága - és ki tudja honnan származó - paprika, paradicsom kiváló helyettesítője. Mi az esti szendvicseinkhez szoktuk enni, de van, aki joghurtba keveri, salátákhoz adja. Krémlevesekhez betétnek is szép és finom. Volt olyan időszak, hogy a gyerekek is ették, kíváncsi vagyok, idén télen mi lesz a véleményük.

100 % magyar gyapjú

Mielőtt saját kezemmel meg nem tapintottam a tolnai gyapjút, nem hittem el, hogy van gyapjú, mi icipicit sem szúr. Mielőtt a múltkoriban több, mint egy órát főztem fonalfestés apropóján, nem hittem, hogy van gyapjú, ami bírja a forró vizet. Remek érzés dolgozni vele, és persze viselni is.

Az első sál már el is készült belőle: két szálat fogtam össze a festetlen gyapjúból, és az egyik kedvenc csipkemintámat vettem elő, azt amivel ez a sál is készült. Hosszú, sokszor nyak köré csavarható és melegít, mint a kályha. Már várja is fázós, természetkedvelő gazdáját.

Babatakaró

Azt hiszem, még nem fordult elő, hogy egy kérést ilyen lassan teljesítsek. Hajni már nyár óta várja a lila babatakaróját. Egyszer már kész is volt, aztán lebontottam, mert nem voltam elégedett, és kellett egy "kis" idő, amíg lett újra lelki erőm belekezdeni.


Egyébként amikor a horgolással ismerkedni kezdtem, az egyik első darab, ami megtetszett és kinéztem, hogy majd egyszer megcsinálom, az pont egy pikniktakaró volt. Aztán később egy másik. De amikor rájöttem, hogy szélkakas jellememnek még egy pulcsi is túl nagy falat - értsd: csak egyet fejeztem be eddig, mert annyi más érdekes minta vár és csábít -, akkor lemondtam a takaróról. Ez a mini, 60X70 centis jó 15 óra munka volt, vajon mennyi lenne egy felnőtt méretű, amibe jól be lehet burkolózni? Csak csodálattal adózom azoknak, akik nemcsak elkezdeni, de befejezni is képesek egy felnőtt méretű takarót. Pedig az érzés miatt nyilván megérné. Talán valamikor jellemfejlődök annyit, hogy az álomtakaróm is elkészül - annyi csudálatos esemény történik, ezt se zárhatom ki.

Egyébként meg részemről elkezdődött a tél, most épp tökmagos zsemlék sülnek, tegnap pedig forró csokit főztem és - nem saját gyártmányú - takaróba csavarva magamat fotelban mélázva iszogattam, a világ pedig vagy tizenöt percre nagyon rendben volt.

Gyerekbetegségek

Ez a bejegyzés nem született volna meg, ha nincs az a fölöttébb agyament szabály, hogy az óvodai és bölcsődei hiányzások végén orvosi igazolást kell vinni.

Az orvosi látogatás ugyanis rizikós. Vannak azok a betegségek, amelyek nem túl komolyak, kis akármilyenszínű cucc az orrból, no láz, no köhögés, no gyengeség - mondjuk úgy, hogy nálunk ez elég általános egész télen. Nem is csinálnék belőle témát, ha nem lenne a közösség. Mert vannak napok, amikor tényleg kedvem lenne azt mondani, hogy a többi gyerek kedvéért maradjon otthon két napot, habár nem igazán beteg, de mégis. Ráadásul lenne hadra fogható nagymama, aki örömmel vigyázna rá. Na de semmi kedvem előtte és utána orvoshoz vinni, hogy ott a baromi hosszú várakozás közben összeszedjen valami tényleg komolyat. Papír nélkül viszont nem lehet hiányozni.

Na jó, a helyzet másrészt mégse olyan komoly, hiszen az orvos simán kiadja az egészséges igazolást a gyerek távollétében is. Hallottam olyan dokiról is, aki év elején bianko igazolásokat ad a szülőnek. (Mellesleg való igaz, egy anya legtöbbször pontosan tudja, hogy a gyereke beteg vagy egészséges.) De akkor kérdem én - mire ez az egész komédia? Minek plusz utakat, hosszú órás várakozásokat iktatni a napokba, amelyeken amúgy is szét kell szakadni és alig pár óra az, amit a családdal lehetne tölteni (és az is be van osztva az esti rutin feladataival)?

Így aztán marad az, hogy jár a gyerek oviba akkor is, ha taknyos, ahogy a többi gyerek is jár taknyosan - hiszen mindenki látja, hogy azzal semmi nem oldódik meg, ha csak az ő gyereke marad otthon. És adogatják egymásnak egész télen - az egyébként ártalmatlan - különböző bacikat. Otthon pedig akkor marad, ha lázas is és gyenge, nyűgös.

Mint például most. Azaz ilyenvolt szerdán este és csütörtökön, többek között 14 és 16 óra között is, amikor rendelt az orvos - naná, hogy alvásidőben, bár igaz, 15.30-r talán odaértünk volna, de akkor már nem szabad érkezni, ki is írják, hogy kérik a kedves Szülőket. Így hát csak telefonáltam az orvosnak, hogy jelentsem, a gyerek beteg és annyira gyenge, hogy nem kínoznám az elcipelésével (mert bár körzetes doki, de villamossal is fél óra odaérni, ami egy abszurd, különösen ha azt nézem, hogy 15 perc sétán belül két másik rendelőről tudok, ahol viszont nem vagyunk körzetesek.) Az orvos erre nagyban bólogatott, és megállapodtunk abban, hogy ma fogom elvinni a gyereket, amikor egyébként már elég jól van, majd hétfőn még egyszer az egészséges igazolásért. Ja igen, mert ha gyerek - mint nálunk szokás - szerda este betegszik meg, akkor leghamarabb hétfőn kérhetünk igazolást, pedig hétvégén már simán jól van. Vagy megtehetném, hogy reggel 8-ra elviszem igazolásért, amihez talán 9-re hozzá is jutnánk, akkor fénysebességgel elviszem oviba, ahova 9-ig kell érkezni, egyidejűleg pedig megjelenek 9-kor a munkahelyemen is. Ahonnan aztán fél 11-kor távozom, hogy megtartsam a hittanórámat, majd visszahúzok a munkahelyemre, délután pedig az oviba. A sors küklönös szeszélyéből ebből a négy helyszínből kettő-kettő egymás tőszomszédságábn van, így egy napon belül 3-szor tehetném meg oda-vissza a Szilágyi Erzsébet fasor-Deák tér útvonalat. A helyzet abszurditása magáért beszél, a munka hatékonyságáról nem is beszélek. (És arról, hogy eközben hányszor kell felmutatnom a bérletemet, de ez már egy másik történet.)

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy szabadságon vagyok, mert azt hittem, erőm határán vagyok, és MUSZÁJ pihennem és semmit tennem. Ha vallásos interpretációt keresnék, biztos azt mondanám, hogy Istennek vagy az a terve vele, hogy rövid távon beköltöztet a pszichiátriára, vagy az, hogy megmutatja, sokkal többet bírok, mint gondoltam. Hogy erre a tényre én nem vagyok kíváncsi, nyilván számára nem különösebben érdekes.

Mi van a fazékban? (Vigyázat, nem recept!)

Itt még titkolózom, de hamarosan kiderül.


Itt már látszik, hogy engem is elkapott a Fonalfestő Láz. Már jó ideje tervezem, és Zsukka segítségét is kértem, amikor Külföldiába mentek. Szerettem volna hozatni vele Cool Aid italport, mert Wollhuhn azt ajánlja, de kiderült, hogy már egy ideje nem kapható Németországban sem. Így aztán egy Közelebbről Meg Nem Nevezett Magyar Italporra fanyalodtam és Ercsu receptjét és ezt a könyvet követtem úgy nagyjából - bár a fonal kimosását nem vittem túlzásba (jelképes egy áztatás, egy öblítés, de még bőven nem volt átlátszó az öblítővíz. Nekem viszont vészesen fogyott az időm, és türelmetlen voltam, de később kiderült, hogy így is remekül működött minden, úgyhogy éljen a türelmetlenség!). A szín már a készítés közben nagyon ígéretesnek tűnt.


Az is megnyugtatott, hogy amikor egy óra főzés után kivettem a fonalat az üvegből, akkor ez maradt hátra - azaz a festékanyagok hiánytalanul belevándoroltak a tolnai gyapjúba. (Mivel sosem iszunk ilyen műitalt, az a része kevésbé aggasztott, hogy festékanyagok nélkül 100 fokon főzve ez a galauskafőzőléhez hasonlatos cucc marad az amúgy remek illatú italporból. Ami tényleg remek illatú, a fonal is még vagy egy hétig narancsillattal töltötte meg a szobát, a konyha meg aznap olyan volt, mint ádventben.)


Ez pedig a végeredmény. Tökéletesen elégedett vagyok vele, sőt, még szebb lett, mint gondoltam. Egyébként az egyik befőttesüvegben narancs, a másikban multivitamin por volt, a köztes részt pedig mindkettővel illetve még egy kis őszibarackkal festettem. Ahol fehérebb maradt, ott volt a zsineg illetve a belsőbb részek is halványabbak lettek, de valahogy az egész nagyon harmonikus még az ilyen kisebb bakik ellenére is. Az legjobb, hogy 0%-ban ereszti a színét, pedig ecetes áztatást nem is alkalmaztam. Ez a főzős festés előnye.

A tolnai gyapjút, amit szintén Ercsutól rendeltem, pedig csak dicsérni tudom. Jól bírta a főzést, változó vastagságúra van sodorva, ami amúgy is a gyengém, és ami a legfontosabb: abszolút nem szúr. És nemcsak gombolyagban, hanem meghorgolt állapotban sem. Ezt onnan tudom, hogy már van egy majdnem kész csipkesál belőle, és az egy álom! Coming soon!

Hiperaktív

Mire jó, ha az embernek széles az érdeklődési köre?
Például arra, hogy nagyon tudjon örülni olyan lehetőségeknek, amelyek bár újabb munkát és még a mostaninál is szorosabb időbeosztást jelentenek, de a széles érdeklődési kör egyik régóta hiányolt szeletét pont lefedik.

Az ősz elején jöttek a gombolós sálak - ezek kapcsán kicsit belekóstolhattam abba, milyen is, amikor a hobbi munka lesz. Most pedig egy másik szívem csücske tevékenység, a hittantanítás készül teret találni magának a heti rendemben. Mindez a szokásosak: munka, háztartás, gyerekek reggeli szétszórása és esti begyűjtése mellett. És amellett, hogy az éjszakai huzamos alvás még mindig csak a vágylistámon található meg.

Mostanra bár jól beállt a napi rutin, azért rengeteg téren gyenge a teljesítményem. A főzés például szinte soha nem fér bele a napjaimba. Viszont igen magas fokra jutottam el annak művészetében, hogy hogyan lehet vacsorát készíteni a majdnem semmiből. Mert bevásárolni is igen ritkán jutok el, és akkor se tudok többet hazahozni, mint amennyit elbírok. Az, hogy a mosnivaló folyamatosan embermagasságban áll a fürdőszobában, mondjuk részben annak köszönhető, hogy jóval lassabban szárad a ruha, mint nyáron, viszont az ovizás miatt rengeteg ruhát használunk. E témában amúgy az utóbbi időben már sztrájkolni is kezdtem. A normál rend szerint ugyanis kellene egy utcai ruha, egy ovis benti és egy udvari, emellett külön a tornához heti kétszer és külön a néptánchoz heti egyszer. (Még jó, hogy a hittanhoz nem kell extra ruha!) Ez napi minimum négy váltás ruha, plusz a különfoglalkozásokra való. Tudjuk, ha egy gyerek felvesz egy ruhát 30 percre, az akkor is koszos lesz, így gyakorlatilag háromszoros mennyiséget kéne naponta mosnom csak az egyik gyerek után. Ezt mostanra meguntam, úgyhogy igyekszem olyan ruhában vinni reggel, amiben akár benn is játszhat (harisnya, szoknya). De még így is reménytelen vállalkozás a mosásban utolérni magam.

No de ha már egyszer az otthoni körülmények amúgy sem lehetnek ennél rosszabbak, akkor miért is ne vállaljak még heti négy hittant - ami persze nem is négy, hanem nagyjából 12 óra elfoglaltságot jelent készüléssel és utazással. Ha nem többet - mert mint kiderült, az egyik osztályban egyháztörit kell tanítanom, és bevallom, történelemmel legutóbb akkor foglalkoztam, amikor szigorlatoztam belőle, azaz kerek tíz éve. És hogy a történet még kerekebb legyen, egy kutatásba is belecsöppentem, amiről még nem sokat tudok, de pont a meglepetés-jelleg miatt képtelen voltam nemet mondani rá.

Hogy minderre rápihenjek - azaz nem, de ha már így alakult, akkor megpróbálom - egy hétig szabin vagyok. Írtam egy szép hosszú listát, hogy varrásban és horgolásban mi mindent kellene kipipálnom. Ez persze nem munka, nem :)

Van az a fura érzésem, hogy életritmusom és -tempóm kezd visszatérni a szülés előttihez. Most már csak abban kéne valami hasonlóságot előállítani, hogy annyit tudjak aludni és csendben lábat lógatni is, mint akkoriban.